Merkel fél éve

Megdicsőülve mehet idén ősszel nyugdíjba, írhatja tucatszámra a bestsellereket, előadásokat tarthat a szép új világról a szép új campusokon és insider szereplőként adhat interjúkat a legolvasottabb lapoknak civilizá­ciónk jövőjéről. Népszerű lenne és valószínűleg maholnap az is lesz. De nem történelmi távlatokban.

Merkel korszaka ugyanis nem volt igazi, markáns korszak, inkább volt egy olyan izzadtságszagú időszak, amelyben a föderatív célokat mindvégig a nagyvállalatok szája íze szerint fogalmazták meg, amikor a politikusgárda szolgai módon futott a népszerűség után, a rossz döntéseket pedig elmaszatolták, a kellemetlen következményeket a következőkre hagyták. Mint az elmúlt fél évben. A német soros EU-elnökség ugyanis olyan felemásra sikeredett, mint a nagy, egész merkeli életmű. A német gazdasági szereplők által irányított kompromisszumos, a haszon oldaláról mindig megmagyarázható gazdasági elhatározások, félbehagyott szakpolitikai erőfeszítések, tragikus következményekkel járó társadalompolitikai döntések sora. Fél évbe sűrítve másfél évtized.

Németország július elsején vette át a soros EU-elnökséget, és annak ellenére, hogy a programot újra kellett tervezni a koronavírus-járvány miatt, az eredetileg kitűzött ambiciózus célok és a bri­liáns tervek megmaradtak. Érhető, hogy senkinek nem volt szíve kidobni azt a sok-sok jónak tűnő ötletet, amivel Európa legerősebb országa le akarta nyűgözni az uniót, de mégis – ahogy a kitűzött célok eredményességét utólag látjuk – elég lett volna az, ha „csak” a válságra kiötlött mentőcsomagra tesznek ott és akkor ígéretet. Mindenki jobban járt volna. Merkel nem csinál semmi csúnyát a szájából, nem válik röhejessé az ünnepélyes sajtótájékoztató, nem kellene most magyarázkodni, és nekünk sem lenne most olyan nagy hiányérzetünk. Nem kellene azzal menteni a menthetőt, hogy egyébként is három ciklusban gondolkodtak, jönnek hát a portugálok majd és kipipálnak mindent!

A soros német EU-elnökség programját egyébként sem vette igazán komolyan senki. Mert ki gondolhatta volna komolyan azt, hogy a pandémia első hulláma után kapott pofonból felpattan majd Euró­pa, és a németek újra erőssé teszik az uniót – ahogy azt a játékos szlogenükben ígérték. Miközben a déli tagállamok a csőd szélére sodródtak, miközben a közép-európai országok sokáig várt gazdasági fejlődése megrekedt, és elképesztő energiákat kellett megmozgatniuk azért, hogy a munkanélküliség ne növekedjen ismét, végül pedig, miközben az Egyesült Királyság – akkor még – minden megállapodás nélkül sodródott egyre messzebb az uniótól, talán elég lett volna annyit mondani, hogy megmentjük azt, ami megmenthető. De nem! A németek újra erőssé akarták tenni Európát, méghozzá közösen, ahogy azt egy jó föderalista ígérheti.

Ahogy a programot, úgy az eredetileg megtervezett logót is le lehetett volna cserélni. De a németek – úgy látszik, a közhelyes nemzeti karakterek néha tényleg igaznak bizonyulnak – elég merevek maradtak abban, hogy az egységet és az összetartozást sugalló Möbius-szalag maradjon meg jelképnek. Ahogy maradtak a föderalista célok, és ahogy maradt az európai egyesült államok felé vezető út is, úgy, ahogy a német nagyvállalatok – az állampolgárokat kihagyva – megtervezték.

A német soros EU-elnökségnek három prioritása volt. El kellett fogadni a hétéves keretköltségvetést és a hozzá kapcsolt helyreállítási alapot, lehetőség szerint lezárni a Brexit-tárgyalásokat és megkezdeni az egyeztetéseket az új migrációs csomagról. Az első pontot nehezen ugyan, de sikerült megvalósítani. Németország a cél érdekében feladta a saját korábbi pénzügyi szigorát, de a nagyvállalatok jól jártak. Olyan igazi merkeli kompromisszum. (Hatványozva a magyarokkal és a lengyelekkel kötött politikai kompromisszummal –, amely rövid távon végül is nekünk kedvezett.) A második célhoz vezető erőfeszítésből – ami szintén egy egyedülálló történelmi helyzetből adódott – Merkel inkább kitáncolt és rátolta a problémát az Európai Bizottságra. Ettől kezdve nem Merkel problémája volt a Brexit-megállapodás. (Ez is olyan félbehagyott, jellemzően merkeli munka.) A harmadik cél viszont, a migrációs csomag kidolgozása úgy lett kudarcos, ahogy egykor a Willkommenskultur is azzá vált. Hátrahagyott tragédiahalmaz.

Egy „történelmi léptékű”, korszakos politikustól elvárjuk azt, hogy ne csak a mai napon legyen sikeres szatócs, hanem a következő nemzedék számára is tegyen valami olyan nagyszerű dolgot, ami túlmutat az ő életén. Ha így nézzük, akkor Merkel személyében egy végtelenül bizonytalan politikust látunk, egy olyan föderatív célokat kergető, a német nagyvállalatoknak kiszolgáltatott kancellárt, aki nem tudott felnőni a nagy elődökhöz, leginkább az egykoron megtagadott és irigyelt mesteréhez, Helmut Kohlhoz nem. Mert a migrációs krízis túlmutat Merkel minden kisebb-nagyobb kompromisszumán. Ezt a történelmi bűnét pedig, ahogy az elmúlt években, úgy az elmúlt fél évben sem tudta kijavítani, semmissé tenni. Talán már nem is akarta, inkább félbehagyta ezt is, mint annyi minden mást.

(A szerző a XXI. Század Intézet kutatója)