Hányan is?

Számbéliségünk számbavétele pedig, nem árt tudni, az imigyen már húszas éveknek nevezhető időperiódus kezdetén néhány rideg, könyörtelen-kíméletlen ténnyel való szembesülésre késztet. A kötelező jelleggel levonandó tanulságokkal és következtetésekkel együtt.

Ne kezdjük önámítással az évet: a 15 – sőt, a 14 – millió magyar emelkedetten szép kifejezése nem egyéb öncsaló lódításnál. Bódító, mint a törkölypálinka és megszépítő, mint a messzeség. A jelenlegi, megcsonkított Magyarország teljes lakossága – hónapokon át olvashattuk egyik vezető napilapunk első oldalán a járványról szóló jelentésekben – 9,772 millió fő. (Legyen fölfelé kerekítve 9,8 millió.) A Kárpát-medencei magyarság nemzetrészei közül a valaha másfél–kétmillió közötti lélekszámú erdélyi–partiumi jelenlegi összlétszáma 1,1–1,2 millió közötti. (Legyen fölfelé kerekítve 1,2.) felvidéki magyarok száma nem lépi túl – fölfelé kerekítve – a félmilliót. A délvidéki magyarság a Trianon utáni félmilliós létszám felénél is kevesebbre apadt, napjainkban – újfent fölfelé kerekítve – talán 250 ezernyi. Egyedül a kárpátaljai magyarok száma maradt meg úgy-ahogy 150 ezer körülinek. Ha ezeket a számokat összeadjuk, 11,9 millió jön ki. Ha ehhez hozzászámítjuk a többi elszakított területen – a Burgenlandnak kinevezett Nyugat-Magyarországon, a Szlovéniához tartozó Mura-vidéken, a mai Horvátország területén, továbbá az ezeréves országterületen kívül (Nyugat-Európától az Egyesült Államokon át Ausztráliáig és Dél-Amerikáig) élő magyarokat, a szám reális becslések alapján semmiképpen sem érheti el a 13 milliót sem, 12,5 millió körüli – vagy valamivel afölötti, valahol 12,5–13 millió között. (Fölfelé kerekítve.)

Amikor egykoron Antall József 15, nemrégiben meg az Eb-re kijutott futballválogatott kapitánya 14 millió magyart emlegetett, egy jó szándékú, tájékozatlan, vágyteljesítő gondolkodás kapott hangot, és bár sem a néhai miniszterelnök, sem Szalai Ádám nem demográfus – pláne nem történeti demográfus –, megnyilatkozásaik hűen és pontosan tükrözik a rendszerváltozás óta a nemzeti oldalon rendszeresen felfedezhető lelkes öncsalás ősi, jellegzetesen és mélyen magyar szindrómáit, bennük ezek érhetők tetten. Megható, érthető és megbocsátható, mégsem nagyon elfogadható módon. Mert alighanem csak akkor lehet igazán értékelni és maximálisan támogatni a jelenlegi kormány családpolitikáját, az újabban gyalázni kezdett Novák Katalin és a többiek megindító igyekezetét, ha kíméletlenül farkasszemet nézünk az irtózatosan makacs tényekkel. És nem fütyörészünk a sötétben, megpróbálván elhitetni magunkkal, hogy mi vagyunk Herkules és Kinizsi Pál, szimultán.

Nem lehet eléggé és elégszer hivatkozni a közelmúlt egyik legnagyobb magyarjára, áldott emlékezetű Fekete Gyula bátyánkra, aki egy egész életet áldozott a magyarság szaporodásáért vívott harcra. Gondolkozzunk, magyarok! – üzente egyik könyvében. Véreim, magyar kannibálok! – írta a másikban a jövőt felzabáló nemzettestvéreinknek.

Ha a szerbeket „leszaporodó” albánok közé születik, Tiranában és Pristinában már legalább öt szobra állna… (Egy sincs, csupán a halála után öt (!) évvel harcostársai által, a hozzá legközelebb állottak jelenlétében felavatott emléktábla a Kecskeméti utcai lakásának házfalán.)Gyula bátyánk mindazonáltal, jelenthetem, jó ideje már derűsen és elégedetten pillantgathat alá egy szép felhőről magyarhonra: ami az ő legtémább témája kapcsán idehaza történik, igen-igen rendben van. Éppen ezért szükséges, ha nem éppen kötelező – akár a közelgő új népszámlálás kapcsán – kíméletlenül szembenéznünk a valós tényekkel. Tanulság, felvilágosodottság, tennivaló szükségletek okán. A maradék Magyarországon és a Kárpát-hazában egyaránt. Utóbbiban a szörnyű népességfogyás mellett például azt is kell látnunk, hogy a szó hagyományos értelmében vett magyar nagyvárosokról már nem lehet beszélni: Nagyváradon a magyarság számaránya 27, Szabadkán is alig 30, Kolozsvárott 16, Kassán 2,7 százalék. Ugyanakkor a Székelyföldön a természetes szaporulat az utóbbi években egyértelműen növekszik, Magyarországon 2016 óta észrevehetően javulnak az igencsak elkeserítő vonatkozó mutatók: elég körülnézni napról napra a tömegközlekedési eszközökön, feltűnően több a gyermekkocsi, mint öt vagy pláne tíz-húsz évvel ezelőtt. Ami a hangsúlyozottan magyar jövő méhében készül, mindenfelé: a magyar asszonyok méhében található.

Mindezek tükrében áll – álljon is – előttünk a magyar családpolitika és a magyar demográfiahelyzet összefüggésrendszere. Tanítani, terjeszteni, mindenfelé propagálni kellene a lényegét irodalmi szinten kifejező – nem a legjobb, de az egyik legfigyelemreméltóbb – Illyés-verset, a Szekszárd felé című, ragyogó, megindító kis opust. A költő utazik a vonaton, és semmi más nem történik, csak elnézeget egy várandós kis fiatalasszonyt. „Jár szemem a terhes / kicsi nőn / s azt gondolom, itt megy / a jövőm. / Visz tovább egy népet; / eltakart / csempészáruképp hoz / egy magyart. (…) Jár szemem a kedves / kis anyán / s azt gondolom: Itt megy / a hazám. / Viszi, mit se tudva, / szakadék, / örvény fölött Árpád / örökét. / Benne él talán, ki / engemet / holtomban is meg-meg- / emleget! / Gondom, hitem, eszmém / talaja, / öröklétem vagy te, / kis anya.”

Ennek jegyében kezdődjék és végződjék a 2021-es esztendő.

(A szerző író)