Legyen focijárvány 2021‑ben

A BL-eredményt professzionális kutatómunka és jól felépített menedzsment hozta meg, a svéd, a skót, a horvát és a norvég bajnokok megbuktak a magyarországi focisuliban, ahogy a bolgár és az izlandi válogatott is. Megtalálni az edzőt, a stábot, a sportigazgatót, a még megfizethető, motivált játékosokat öt kontinensről. Nem mehetünk el szó nélkül a támogatók, a „T” betű (és társai) mellett sem, mely a Ba­yern München, a Ferencvárosi TC és a Dinamo Zagreb mezén is ott virít, mert mindehhez pénz (is) kell, szponzorok.

Egyszóval, úgy tűnik, a Fradinál és a válogatottnál is minden összeállt, s a „Hungary” felirat ott van egy csoportban, Németország, Franciaország és Portugália mellett az EB-n. Vérprofi focisták vannak a keretekben, akik a hírek szerint saját maguk számára szigorúbb karantént rendelnek el nap nap után, mert ott akarnak lenni, mert nyerni akarnak, mert tudják, karrierjük szempontjából döntő pillanatok előtt állnak úgy a klubjukban, mint a nemzeti csapatban. És ez így van rendjén. Az országok „kirakatcsapatai”- tól mindenki ezt várja el. Jó példa egy honi fiatal előtt, hogy Dibusz, Sigér, Lovrencsics, Bogdán, Botka ötösfogat ott lehet a tizen­nyolcas keretben egy magyarországi csapatban, oda tud férni közülük akár három a kezdőbe ilyen BL-meccseken, megugorják azt a nemzetközi szintet, amit a vaskezű vezetőedző felállított. Van miért melózni, van miért lemondani, van miért tanulni, van miért alázatosnak lenni ebben a sportágban.

A Fradi marketingesei is jól teljesítettek, hiszen például a Dinamo Zagreb elleni meccs előtt remek ütemérzékkel tették ki azt a képet, amin az 1995-ös, első magyar BL-hősök láthatók egy kis retroparti után, névre szóló aranyszámos mezzel. Hárman, légiósok odafértek a magyar bajnokcsapat keretébe akkoriban, a K betűsök: Kuznyecov, Kopunovics, Kuntics. A horvátok mostani BL-meccskeretében tíz név mögött a kockás nemzeti zászló, a jugoszláv „nagycsaládból” további hat, a padon pedig egy iráni és egy svájci fenegyerek. Nagyot fordult a világ kereke, ha a számokat nézzük. Annyiban nem, hogy akkor és már ma is jó szemmel választották ki az arra érdemeseket, az előbb említett K betűsöket és a mai bajnokcsapatban a tíz (!) különböző országból érkező kerettagot. Ma a Fradiban magyarnak lenni komoly fegyvertény. Aki egy leheletnyit is gyengül, Rebrov mesternél kipenderül a keretből, lehet akár a legnagyobb magyar is. Ez Lobanovszkij, az ukrán edzőlegenda iskolája. Posztrivalizálás, munka, gürcölés, taktikai fegyelem, szigor úgy összegészében, ahol himbilimbi, focizgató magyar sztárallürkések nem férnek el. Csak a teteje, a legjobbak...

Nos, itt azért meg kell állni egy szóra. Telek Manciék az ötvenesek generációjához tartoznak, akik közül a szerencsések a nyolcvanas évek elején bújhattak kiskölyökként először Fradi-mezbe, és kötözgethették Tisza stoplisuk (vagy a csehszlovák fekete-sárga szövetgumis) fűzőjét egy salakos edzőpálya szélén. Az ő edzőiknek az edzői valamikor a múlt század elején születtek, végigjátszották, élték a magyar futball aranykorát, a két VB-ezüstérmes csapat tagjait ismerték, belenőttek a klebelsbergi iskolareformba, amelynek része volt a testnevelés (nevelés!) órarendbe emelése s ezzel együtt a polgári erények beemelése is abba a közösségi létmódba, amit sportnak hívunk. A Trianon-trauma szorításában a sport lett az egyik olyan eszköz, amellyel ki lehetett törni, amivel a hajlott lélekderekat ki lehetett egyenesíteni, amivel nemzetet lehetett építeni, amiből aztán London, Helsinki olimpiai hősei is kinőttek, akik mindenkinél jobbak voltak. Nem kicsit, nagyon. Nos, a Telek Manciék generációjának edzőit még ebből az időből való „fazonok” tanították, ahogy bennünket az esztergomi ferences gimnáziumban a kor nagy pedagógus öregjei még éppen. Ezeket az edzőket nevelőedzőknek hívták, tanárainkat nevelőtanárnak. Nevelő, edző, nevelő, tanár. Ízlelgessük ezeket a szavakat. Ezek a régiek a régimódi iskolát képviselték. Minden szinten. Viselkedés, megjelenés, kultúra, munkamorál, becsület, szolidaritás, hogy csak a legfontosabbakat említsük. Lett is eredménye az utolsó „edző” mohikánok munkájának, a Videoton SC 1984-es UEFA Kupa-döntője után két évvel válogatottunk a világranglistát vezetve VB-résztvevő volt, tíz évvel később jött a Fradi BL-menetelés, majd ne felejtsük, rá egy évre, egy régi vágású focipolgár, Dunai Antal vezetésével ott járt csapatunk az atlantai olimpián. Aztán snitt.

Lobanovszkij ukrán volt, a Dinamo Kijev edzője. Nekik, ukránoknak abban a szorításban, amelyet a Szovjetunió jelentett, egy kitörési pont volt, ha jobbak, nem kicsit, sokkal, mint a pályatársak. Rebrov mester mestere így tett, ahogy egyik interjújában erre utalt is a Fradi edzője: precízen dolgozott, mint a sebészek, és szigorú volt a matrózokkal, mit egy tengernagy. Lett is ukrán futball, adott és máig is ad csillagokat a világ labdarúgásának. Zoran Mamic horvát, a Dinamo Zagreb edzője. Nekik, horvátoknak, abban a szorításban, amelyet Jugoszlávia jelentett, egy kitörési pont volt, ha jobbak, nem kicsit, sokkal, mint a pályatársak. A többi meseszerű, mint a mi 1938-as és 1954-es ezüstünk a VB-ken. Nekünk tizenhat, nekik húsz év, 1998 bronz-, 2018 ezüstérem. A horvát focisuli működik, nem állt meg, ontja a világsztárokat, talál horvát edzőt a horvát klub, és a nemzeti kispadra is sajátja ül, még talál tíz (tizenhat) játékost a tizennyolcas BL-keretbe, mi már csak ötöt. Miközben a szerb foci szenved, ahogy az orosz is. Érdekes dolgok ezek, s túlnyúlnak egy publicisztika keretein.

A Ferencvárosi Torna Club választott hivatását remekül betölti, világfutballt csinál, biztosítja ehhez a kereteket. Azonban még a kis magyarországi fociünnepnapokon se járjunk szemellenzővel. Feltehetjük a kérdést: Rebrov mester miért nem talál legalább tíz magyart a BL-keretbe és hatot a kezdőbe? Felmerül a gondolat, hogy van-e a magyar edzői karban kellő motiváció, vannak-e még nevelőedzők és vannak-e vezetőedzők, akiket remek vezetőedzőt nevelő nevelőedzők készítettek a pályára? S bár a mostani kiírásban vesztesen hagyta el a pályát a zágrábi Dinamo, az európai focipiac egyik nagy győztese a klub és az ország is. Ahogy az átlagembernek ismeretlen Zoran Mamic is. Ott üldögélt a VB-bronzérmes csapat kispadján, aztán csak letolt százhetven Bundesliga-meccset, úgy „levezetésként”. Az utána jövők még inkább meghatározói lettek a világ mai labdarúgásának. Mindezt saját erőből, egy hatmilliós ország polgáraiként.

A horvát focisuli megy tovább, ahogy a magyarországi is. A válogatottnak irány az EB, az FTC-nek most a hazai bajnokságban és kupában kell helyt állnia. Az előbbi sokkal nehezebb helyzetben van, mert az eredménykövető oldalak info­grafikáin a nevek mögött csak a kis piros-fehér-zöld zászlócska lehet. (Azonban milyen a posztmodern világ, akár a francia származású, Izlandot góljával megrogyasztó futballmagyar Nego is...) Aki behívható, annak a legjobbnak kell lennie, s lehetőleg Európa kiemelkedő bajnokságaiban vagy legalább a Fradihoz hasonló klubcsapatában kellene játszania. Üdítő kivétel a lipcsei Gulácsi, Orbán, Szoboszlai trió. Elvétve vannak kiemelkedő egyéniségeink, kevés kivételtől eltekintve nincsenek nagy számban topligás játékosaink, még csak alakulóban vannak a Dinamo Zagrebhez hasonló, legalább európai mércével mérhető, tehetségeket jól nevelő és menedzselő műhelyeink, amelyek tényezők az átigazolási piacon. Mégis Marco Rossival vettük az utolsó akadályt is, ami megsüvegelendő teljesítmény, ahogy a csoportgyőzelem a Nemzetek Ligájában.

Végzettséget igazoló okirat immár nagyon sok edző birtokában van. Netán az igazi tudás és alázat hiányzik, ami Magyarországon a békeidőkben az oktatásban és a sportban is megvolt? S hogy a nevelőedzői hivatás nem csupán galaktikus méretekben létezik? Torshavn a Feröer-szigetek ötezer fős „nagyváros”-ának csapata, ahol a miniállam össznépességének tíz százaléka lakik. Pont ugyanott botlottak el az Európa Liga csoportkörének küszöbén, ahol a MOL Fehérvár. Gibraltári, észt, walesi ellenfelükön túlléptek, majd egy vállalható 3–1-gyel búcsúztatta őket a CSKA Sofia. Két kivételtől eltekintve minden játékos neve mögött a feröeri zászlócska van... Az a kettő (lengyel és dán) is csak Feröeren focizott az elmúlt öt évben. Gulácsi Péter, Willi Orbán és Sallai Roland mellett a miniállamnak is van a Bundesligában játékosa: Joan Simun Edmundsson, aki például az ősszel szerzett az Arminia Bielefeld mezében győztes gólt a Köln ellen. Feröer és Izland esetében is láthatjuk a mennyiség és a minőség összefüggését. Egy ötezres, ötvenezres és háromszázötvenezres közösségben is ott a potenciál. Felcsút, Paks, Kisvárda, Mezőkövesd, Székesfehérvár, Pécs, Miskolc, Debrecen...

A honi labdarúgás régóta áhított sikereinek győzelmi mámora után érdemes volna egy kijózanító látogatást tenni a szomszédba, Horvátországba, hátha megtudjuk, miként lehet esetleg az ottani tapasztalatokat is felhasználva top csapatainkban megduplázni a hazai focisták számát, ahogy náluk is van. Válogatottunk sikere és a magyar labdarúgás jövője azon múlik, hogy lesznek-e újból a magyarországi, ferencvárosi focisuliból kikerülő, rebrovi módszerekkel felépített sokszínű játékosok mellett (helyett) igazi, magyar fociiskolás növendékek is a világ élvonalában. Mert ma Európában és a világon ez az elvégzett munka egyetlen, hiteles mérőszáma, a többi csak színezés, önmagunk áltatása, piaci pletyka. Az elmúlt tíz esztendő kormányzati támogatásának köszönhetően kiváló infrastrukturális feltételek jöttek létre, ma már minden (is) adott, hogy a kivételes lehetőséget kapott magyar labdarúgás szereplői egy újabb sikertörténetet indítsanak el, aminek mindannyian boldog részesei szeretnénk lenni. A koronavírus helyett legyen újra Magyarországon, 1938, 1954, 1986, 2016 után 2021-ben is focijárvány! Ria-ria Hungária!

(A szerző teológus)