Rab Irén

Vélemény és vita

Miért fájunk mi maguknak?

Az értékek nélküli országnak minősítés nagyon felháborított, bár tudom, nem számít a cím

„Ungarn ohne Werte”, azaz értékek nélküli Magyarország. Ez a címe a Frankfurter Allgemeine Zeitung (FAZ), a valaha szebb időket megélt tekintélyes „konzervatív polgári” napilap december 15-i kommentárjának. Nem az első és nem is az utolsó a német sajtó magyarellenes írásai között. Nemcsak a FAZ, hanem minden más, magát „függetlennek” hirdető médium valahogy kötelességének érzi, hogy tájékoztassa olvasóit a magyar veszedelemről, az autoriter, illiberális hatalom egyre nagyobb térfoglalásáról. Most éppen az Alaptörvény módosítása adta az okot: „szuverenitásra és többségi elvre hivatkozva sosem szabad embereket kiközösíteni, a kisebbséget mindenkor védelmezni kell” – szólt a verdikt.

Kisebbségről nekem mindig az őshonos nemzeti kisebbségek jutnak eszembe, az önhibájukon kívül országhatáron túlra került emberek. Akiknek sorsát a nagy Wilson elnök döntötte el, amikor Washingtonból megüzente Európába, hogy minden népnek joga van megválasztani, milyen fennhatóság alatt akar élni. Az amerikai demokratikus elv szellemében – ez volt a korabeli demokráciaexport – ötmillió magyar került idegen fennhatóság alá. Azóta is keresik a többségi nemzettel egyenlő jogokat, de még száz év után sem találják. És nemcsak ők, hanem még vagy negyvenmillió kisebbségben élő őshonos európai polgár, akiknek a létezését és jogait az uniós alapszerződés ugyan elismeri, de itt meg is áll a tudományuk. Bezavar az őshonos meg a nemzeti, ezek a modern világban elítélendő fogalmak. A buta magyarok nem értik az új idők új dalait, a gomba módra szaporodó újfajta kisebbségeket és a gendermásság iránti tolerancia fontosságát. Lecövekeltek az idejét múlt keresztény értékeknél, mint család, nemzet, hit, és ezzel illiberális módon kiközösítenek mindenkit, akik velük ellentétben a múltat már végleg eltörölték.

Az értékek nélküli országnak minősítés nagyon felháborított. Tudom, sokat számít a cím, hiszen ezzel keltjük fel az érdeklődést a téma iránt, és az embereket – legalábbis a média szerint – a negatív hírek vonzzák, katasztrófa, merénylet, gyilkosság, valami, ami eltér a megszokottól, ami kizökkent a komfortzónából, amin lehet szörnyülködni. Amin le lehet vezetni saját mindennapos kudarcainkat, frusztráltságunkat. A német átlagpolgárt a jobboldali diktatúra szellemével lehet leginkább riogatni, ehhez megvan a bűnbak, mindig újra Magyarország, és az össztűz most Orbán Viktorra irányul. A FAZ-nál maradva, címek az elmúlt egy hónapból: Orbán antiliberális világképe; Antiszemitizmus Magyarországon; Soros, a bűnbak; Meddig etessük még a magyarokat? Államcsíny a demokrácia leépítésére; A jogállamiság nem alku tárgya; A magyarok megsértik a menedékjogot; Még közénk tartoznak a magyarok?

Minden napra jut egy csapás: az Európai Bíróság ítélete a tranzitzónáról és a befogadási kötelezettségről, aztán itt a Szájer-ügy, a vétó meg az Európai Parlament jogállamisági mantrája, ami hetekre elegendő muníciót adott a sajtónak, aztán a Deutsch Tamás szerencsétlen mondata körüli hercehurca. Ő nem gestapózhat, de a magyar miniszterelnököt lazán lehet bármikor Hitlerhez hasonlítani, kabarétréfában mocskolni. A magyar alkotmány módosításával borzoltatják a német kedélyeket, hogy az olvasók közben elfeledkezzenek a Bundestagnak az alapjogokba durván beavatkozó harmadik „járványvédelmi” törvényéről.

Ebben az évben eddig 331-szer szerepelt Magyarország a közszolgálati Deutschlandfunk – ez a német Kossuth rádió – hírműsoraiban, szinte minden napra egy tojás. Ebből ötvenhét interjú, amelyben baloldali német politikusok és németül tudó honfitársaink főműsoridőben, hosszan nyilatkoznak az orbáni diktatúra kiépülésének aktuális állásáról. Ha kell, a Nemzeti alaptanterv erőszakos bevezetéséről, ha kell a színészpalánták kultúrharcos lázadásáról, vagy épp az Index bezárásáról. Nem tudom, hogy belmagyar ügy mennyire érdekelheti a német polgárt, de ha csak ilyeneket hall, szép lassan megváltozik a Magyarországról alkotott képe.

Az ember reggel felkel, bekapcsolja a rádiót. Ott épp azt hallja Barley szocialista EP-képviselő asszonytól, hogy Orbán EU-pénzekkel tömi a zsebét. Vagy a levitézlett, de mégis SDP-s megmondó embernek számító Martin Schulz harsogja, hogy elég volt a budapesti autoriter rezsimből, amelyik csak pénzt akar, tartja a markát, de ha ezért tenni is kellene valamit, akkor azonnal fenyegetőzik és zsarol. Van, akinek a torkán akad a reggeli falat, vagy az adást hallva megvágja magát borotválkozás közben. Van, aki viszont az asztalra csap és Schulzcal együtt kiáltja, hogy elég a magyarokból! Meg kell büntetni ezt a renitens országot! Miért is? Amiért teszi a dolgát, építi a gazdaságát, védi saját és Európa határait, a keresztény értékeket? Négy-öt éve a migrációs sokk hatására a hozzászólások zöme dicsőítette Orbánt, a határvédelem és a válság magyar kezelése a legtöbb németben elismerést váltott ki. A mostani kommenteket olvasva szomorúan állapítottam meg, hogy a szisztematikus agymosás elérte a célját.

 Egyetlen országnak sincs ekkora médiamegjelenése Németországban, mint nekünk. Büszkék is lehetnénk a népszerűségre, ha jó célt szolgálna. Ha a hatezernél több német vállalat egyszer elő merne rukkolni a háttérből, és nyilvánosság előtt hangosan és sokszor elmondaná, miért hozzánk jönnek és mennyit profitálnak belőlünk. Ha elmondanák, hogy Magyarországon megbízható a gazdasági környezet, olcsó és szakképzett a munkaerő, és éves nyereségük nagy részével a német költségvetést gazdagítják. Hogy a nagy befektetők ide merik hozni legmodernebb gyáraikat is, mert itt politikai stabilitás és kiszámíthatóság van. Ha végre a szakemberek beszélnének, és nem pártpolitikai érdekharc folyna az európai médiaszíntéren.

Miért fájunk mi maguknak? – kérdezhetnénk Virág elvtárs után szabadon. Miért is? Mert ma már minden politika. Mi, magyarok egyenlőek akarunk lenni az egyenlők között, és nem tetszik a nemzeti szuverenitásra való törekvésünk. Ott, a nyugati demokráciákban történelmi okokból rettegnek mindentől, ami jobbról jön. Mert az lett beléjük égetve, hogy a nacionalizmus náci, barna, fasiszta diktatúra. Nekünk itt, az Elbától keletre más történelmi tapasztalataink vannak. Itt a nacionalizmust nemzetinek hívják, ami évszázadokon átívelve megtartó erőnk, a megmaradás záloga. Nekünk itt a balos, a vörös kommunista diktatúra jutott. És most ezt a más színbe csomagolt, átnevezett ideológiát akarják lenyomni a torkunkon. Ott, Nyugaton nem veszik észre, mert nem tudják és nem is akarják megérteni, hogy a most náluk főcímben üdvözölt Orbán-ellenes ellenzéki összefogás a kommunista fő elvtársak unokáinak szövetsége. Olyan, mintha a barna náci unokák alakítanának CDU-ellenes szivárványkoalíciót. Ahhoz vajon mit szólnának?

(A szerző történész)

Kapcsolódó írásaink

Galsai Dániel

Galsai Dániel

Jakab és a halál

ĀFricska. Jakab Péter erős, akár az oláh ecet. Ami köztudomásúlag gyenge

Varga Bence

Varga Bence

2020

ĀA világ mindenesetre nem omlott össze, a védőoltások pedig megérkeztek, ami sokak szerint jó hír, sokak szerint meg rossz. Szerencsére az ember szabadnak született. Ezen még 2020 sem tudott változtatni