Tárgyiasulás helyett megtestesülés

Ha karácsony értelmét keressük, hiába lapozgatjuk a termékkatalógust. Tényleg nincs benne. Csak tárgyakat látunk, amelyek segítségével az emberek annak rendje és módja szerint kifejezik egymás iránti szeretetüket, de a karácsony értelméhez ezáltal nem jutunk közelebb. Ennek oka, hogy a Szeretet nem tárgyiasult, hanem megtestesült. Nincs tehát ára, nincsen ellenértéke. Igen, ha ennek a szeretetnek egyetlen szikrája többet ér az egész világegyetemnél, az azt jelenti, hogy csakugyan nincsen ellenértéke.

A posztmodern ember képtelen bármit is kezdeni ezzel a súlyos ténnyel. Erről az „ügyletről” nem lehet előrelátón félretenni a számlát, nem lehet visszaváltani a jegyet vagy garanciával visszavinni a beteljesedett próféciákat, nincs ebben az eseményben semmi polgári diszkréció, semmi racionális megfontolás… Nincsenek világosan lefektetett feltételek, nem egyértelmű, hogy mire kell számítani. Korszellemünkre az a jellemző, hogy az emberek a homlokukat ráncolva latolgatják, hogy vajon rossz idő esetén is meg lesz-e tartva a megváltás. Az Istengyermek születése kulturálisan szinte hozzáférhetetlen a mindenre biztosítást kötő posztmodern tudat számára. Tudomásul venni a megtestesülés tényét olyan felismerés, amelynek nyilván súlyos egzisztenciális következményekkel kellene járnia. Egy transzcendensre nyitott társadalomban ez szinte magától értetődő, de a miénk nem ilyen. A huszadik század óta megadatott nekünk egy tisztán immanens apokalipszis lehetősége, amelyen semmilyen istenséggel nem kell többé osztoznunk. Több mint fél évszázada az apokalipszis urai vagyunk, de mint afféle fiatalon lezüllött hamis istenek, a hidegháború elmúltával már el is bagatellizáltuk az egész ügy jelentőségét. A kultúránkban a születés és a halál tényét elfedték a szexualitás és az erőszak testetlen szimulációi. Jelenthet bármit a megtestesülés ennek a kornak?

A karácsony köztudottan „a szeretet ünnepe”, amikor ajándékokat adunk egymásnak. Ez a gyakorlati realitás, legbelül viszont mindannyian tudjuk, hogy aminek anyagi ellenértéke van, az mindig helyettesíthető lesz valami mással, és így jelenléte is esetleges az életünkben.

A reklámok természetesen nem erre hívják fel a figyelmünket, hanem arra tanítanak, hogy különféle mágikus erejű tárgyak révén hatalomra tehetünk szert az életünk fölött. Mindenhonnan azt halljuk, hogy barátságot, szépséget, örömöt, magabiztosságot, fiatalságot, intimitást vásárolhatunk, de természetünkből adódóan, szinte ösztönösen tudjuk, hogy ellentétben velünk, ezeknek a tárgyaknak nincsen lelkük. Árucikkeken keresztül, a birtoklás és a pénz nyelvén nem fejezhető ki a szeretet. Tudjuk, hogy amiért fizetni lehet, az végső soron nem valódi, és amiért pénzt adunk, az többé nem lehet személyes, és semmiképpen sem lehet szent.

Az ember viszont nem mágikus tárgyakat keres, hanem magát az isteni szeretetet. Lekaparjuk az árcédulát az ajándékokról, mert a szeretetet közvetítő tárgyakon nem lehet rajta az ellenérték bélyege. Amin árcédula van, az annyit is ér. Az ár meghatározatlansága mindenesetre közvetlenebbé teszi az ajándékozás gesztusát, így végső soron azért kaparjuk le az árcédulát, hogy az ellenérték ne válasszon el bennünket egymástól. Mert ne legyen kétségünk, az ellenérték menthetetlenül elválasztja egymástól az embereket, sőt gyógyíthatatlan sebet is tud égetni a lelkünkön.

Tolsztoj Feltámadás című regé­nyében találjuk erre a legjobb példát, amikor Nyehljudov herceg a cselédszoba felé veszi az irányt, és mielőtt távozik, a rá jellemző öntetszelgő lelkiismeretességgel kedvese blúzába dug egy borítékot. Ha a csupasz tényt nézzük, pénzt ad a magzatával magára hagyott lánynak, és ezzel bizonyára enyhíti az anyagi terheit. De az ifjú valójában gaztettet követ el, és éppen a „búcsúajándéka” érteti meg velünk, hogyan lesz a titokzatos és ártatlan Jekatyerinából évek múltán kényszermunkára ítélt prostituált. A ruhájába csúsztatott boríték megsemmisítő erővel fejezi ki egész lényének, szerelmének és szüzességének anyagi ellenértékét, és ez az, ami lelkében prostituálja. A borítékban egyébként száz rubel van, de ennek semmi jelentősége. Nyehljudov adhatna akár öt rubelt vagy éppen tízezret is, ez mit sem számítana, mert mindenképpen a saját „piaci ellenértékébe” fojtaná a lány lelkét. Nem kell azt hinnünk, hogy az ellenértéktől megejtett lélek pusztán a körülmények áldozata, ahogy azt Tolsztoj gyakran hinnünk engedi, de a herceg gesztusa ettől még tárgyiasító, elidegenítő, prostituáló marad.

Ez a pillanat tehát megmutatja, hogyan tárgyiasul az emberi személyiség, és miképpen degradálódik pénzben kifejezhető „objektív” csereértékké. És újra emlékezetünkbe kell idéznünk, hogy a szeretetnek nincsen piaci ellenértéke, amiért nekünk is vigyáznunk kell a vonalkódokkal és az árcédulákkal a szeretet ünnepén.

A fogyasztói társadalom kulturális beidegződései szerint viszont olyan dolgokra kell vágyakoznunk, melyekhez a pénzen keresztül vezet az út. Az egyetlen elképzelhető transzcendencia ebben a materialista berendezkedésben a tárgyak és élmények mögött felderengő piaci ellenérték. A helyettesíthetőség és a tömegesség esztétikája halálos méregként terjed szét a hétköznap­jainkban, fogyasztói igényekké lapítva a gyermekek álmait. A pásztorok alakja nyúlni kezd, és egy gépies csippanással vonalkóddá áll össze, a betlehemi csillagot pedig váratlanul eltakarja egy élettelenül világító műanyag hópehely. Az életünkről lekaparhatjuk az árcédulát, de a helye kitapintható marad és ragacsos, ezt még a karácsonyfa tövében is érezzük.

A posztmodern kapitalizmus fanyar humorát dicséri a tény, hogy a karácsony a gyakorlati materializmus népünnepélyévé vált. A kirakatok és a vásár forgatagában nem is vesszük észre, ahogy az ellenérték némán kúszni kezd a lelkünk felé, hiszen amerre a szem ellát, mindennek pénzben kifejezhető értéke van. Ha ez az érték nem lenne egyértelmű, nyugodtan érdeklődjünk a kegytárgybolt ateista eladójánál, aki fejből mondani fog egy számot. „A fiatal nő a gyerekkel az kétezer.” Nem év, forint. De természetesen lehet fizetni euróval is.

A modernitás azért az elidegenedés kora, mert bár az ember a lelke mélyén nem arra vágyik, aminek pénzben kifejezhető ellenértéke van, mindig csak azt kaphatja. Szent borzongást csak egy megfizethetetlen áldozatvállalás, lelki kielégülést csak a viszonzást nem váró szeretet okozhatna, de minden idegszálunkkal, tudatunk minden áramkörével rá vagyunk kapcsolódva a modern élet hatalmas távvezetékére, amitől kigyullad a fény a mozikban, felragyognak a karácsonyi díszek az utcákon, töltődnek a mobiltelefonok, szól a zene az áruházban, zavartalanul működik a börtönök kamerarendszere. A mai világ többek között abban különbözik a dédszüleink világától, hogy keresztül kasul össze van drótozva, és már minden összefügg mindennel. A gyertyákat egyenként kellett elfújni, az égősort viszont egyetlen mozdulattal le lehet kapcsolni. Az egész társadalmunk egyetlen összegabalyodott, világító égősor, ami karácsonykor gyors villogásra van állítva. A teljes elsötétedéshez és csendhez elegendő lenne egy áramszünet.

Ahogy ezen morfondírozunk, Betlehem fölött egy meghatározhatatlan fénynyaláb szakítja át az eget, és meteorként csapódik be az életünkbe.

A lámpák szikrázva kiégnek, és bár nem vagyunk napkeleti bölcsek, a sötétségben ragyogó égi jelre mégis felkapjuk a fejünket, miközben zavarodottan begyűrünk egy számlát a zsebünkbe. A kiszámítható elektromosság helyét egy pillanatra eszkatologikus feszültség veszi át. De ennek miért pont karácsonykor kell történnie? És ki az, aki meg meri zavarni az ünnepünket?

(A szerző eszmetörténész)