Jónás és az „ecethal”

Jelentésének eredete (mint annyi más) az ókori görögökhöz vezethető vissza, még ha a szót a latinból kölcsönöztük is (mint testnedvet vagy folyadékot). A humor a görögöknél is a testnedveket jelentette, amelyek a természet négy alapelemét jelképezték, a levegőt (eget) és a földet, a tüzet és a vizet. Ha valakinek jó humora volt, azt jelentette, hogy jó az epeműködése, jó a vérkeringése, a vízháztartása, rendesen menstruál, vagy férfiereje képes a megtermékenyítésre. Összhangban állt tehát a természet normalitásával. A jó „humor” gondoskodott arról, hogy távozzanak a szervezetből a méreganyagok – így még a görög tragédiával is rokonságban áll a kifejezés: a katarzis (a hős által képviselt értékek bukása fölött érzett megrendülés, a sírás) a megtisztulás szinonimája volt. Ne szégyelljük tehát a könnyeinket sem, mert – milyen szép a magyar nyelv – „könnyebb” lesz tőlük az ember. S ugyanígy tisztító hatása van a nevetésnek, ha abban is ki tud csordulni a könnyünk.

Ma már csodálkozhatunk Kölcsey Ferenc 1817-ben Szemere Pálhoz írott levelének alábbi részletén: „Olyan vagyok, mint a görög dythiramb, egyik érzésből a másikba, egyik gondolatból a másikba, egyik humorból a másikba ontom magamat.” A néhány évvel később írt, ám csak 1826-ban megjelent Előbeszédében így fogalmazott: „… engem a humor gyakorta megszáll, s így lőn, hogy írásaimban állandó princípiumokat nem követheték… Itt egy vidám órában mindent hittem: ott egy setét pillanatban mindenről kételkedtem. […] Szép és Rút, Nagy és Kicsiny, Egyező és Ellenkező többnyire csak a pillanat színéből, alakjából s temperamentumából folynak ki.” S nem csodálkozhatunk, ha tudjuk, hogy a „humor” nem a nevetésre, hanem a test fizikai állapotára és az abból származó pillanatnyi kedélyre vonatkozott.

Ha valakinek jó a humora, azt jelenti, hogy „normálisan” működnek a „testnedvei”, bár az úgynevezett „epés” humor, az epe keserűségére utalva, valamilyen keserű kritikát is magában rejt, ami nem biztos, hogy mindig a humor tárgyára vonatkozik. Látens önkritika is lehet, mint ahogy számos humoros műfaj és esztétikai minőség (a paródiától a pamfletig, az iróniától a gúnyig) a kritikai kategóriába tartozik.

Ha valaki nem érti a humort, ott nem feltétlenül a pszichológiai defektusokat kell keresni, mert lehet, hogy csak rossz az emésztése, ezért nem tudja az iróniát sem megemészteni. Amikor az Így írtok ti első kötete megjelent, sokan megsértődtek, hogy Karinthy irodalmi karikatúrát (avagy stílusparódiát) készített róluk. Ám amikor a második sorozat is megjelent, azok sértődtek meg, akik nem kerültek bele – időközben rájöttek, hogy stílusparódiát csak arról lehet írni, akinek van saját stílusa.

A „gyermekszáj” rovatok és a diák „aranyköpések” mindig is a népszerű és látszólag ártatlan humoros műfajok közé tartoztak. Magam is jegyezgettem lányaim elszólásait, néha diákjaim félrefogalmazásait is. Nem rendeztem össze őket, mert e műfajban mindeddig a nápolyi tanár, Marcello d’Orta áll a listám élén – diákjaimnak is szoktam idézni például az „Isten ingyér teremtett minket”, a „Rómeó alulról jegyezte el Júliát” vagy az „Én, reméljük, megúszom” című kötetek remekléseit.

Az nem a humor, hanem a tragédia kategóriájába illik, amikor vagy másfél évtizeddel ezelőtt az egyik (érettségizett!) diák a vizsgán Petőfi „első világháborús halálát” a második világháborúra „korrigálta” – nem biztos, hogy csak nekem volt köszönhető távozása a felsőoktatásból –, legutóbb azonban egy szintén komikusan tragikus megfogalmazással találkoztam. A mesei és mitológiai elemek felsorolásánál szembesülnöm kellett Jónás és az „ecethal” történetével. (Persze a diáknak még igaza is lehetett, amennyiben a cethal tette „ecetessé” a Jónásra kényszerített prófétai sorsot…)

(A szerző irodalomtörténész)