Harc a Néppárt lelkéért

Deutsch Tamás, a Fidesz–KDNP európai parlamenti delegációvezetője többször is használta ezt a fordulatot a múlt héten néppárti megpróbáltatásaival kapcsolatban. A tapasztalt képviselő jogfosztásával az Európai Néppárt frakciója saját magának is árt, hiszen – ahogy a fontos tényezőnek számító német kereszténydemokraták delegációvezetője, Daniel Caspary nyilatkozta – a fideszesek konstruktívan dolgoznak a frakcióban és a szakbizottságokban egyaránt.

Visszatérve a sértődésre, még csak nem is Manfred Weber frakcióvezető sérelme indította el az egész hercehurcát, hanem az osztrák Othmar Karas vette a fáradtságot, hogy megsértődjön helyette. Karas régi motoros a Néppártban, hosszú évek óta elszántan támadja a magyar kormányt, különösen a migrációs válság óta. Minden különösebb szégyenérzet nélkül rombolja a magyar–osztrák kapcsolatot. Legalább olyan kárt okoz e tekintetben, mint a már megbukott szociáldemokrata exkancellár, Werner Faymann, aki a migrációs válságban nácizta a magyar kormányt, a holokausztot emlegette az illegális migránsokat befogadó központokba szállító vonatok kapcsán.

Mondanom sem kell, akik most Deutsch megjegyzésén hisztériáznak, mély csendben voltak akkor, sőt, versengve gyalázták a magyar kormányt, amiért betartja a kötelezettségeit és megvédi az unió külső határát.

Az Európai Néppártnak van egy hangos kisebbsége, amely belülről erodálja a pártcsaládot. Ők már régen nem kereszténydemokraták vagy konzervatívok, folyamatosan baloldali ellenfeleik kegyét keresik, feloldanák a szebb napokat látott pártcsaládot a balliberális brüsszeli többségben. Identitás nélküli, értelmetlen alakulatot csinálnak az egykor megkérdőjelezhetetlenül kereszténydemokrata, konzervatív pártcsaládból. Sőt, családi, közösségi jellegét is kiölik a folyamatos belső harcokkal, áskálódással. Ne feledjük, a liberális finn tagpárt és a Fidesz közti távolság mindkét irányból nézve ugyanakkora, mégsem a magyar párt az, amelyik kizárná a másikat.

Egy néppártban sok vélemény elfér, vagy legalábbis elférne, ha meglenne a kölcsönös tisztelet és összetartás. A pártcsalád vezetése azonban nem a békítésre törekszik, hanem valójában mindig az agresszorok oldalára áll, csak nem ad meg mindent nekik, amit akarnak. Végeredményben senki sem elégedett, és a Fidesz kizárását követelők sosem nyugszanak, mindenbe belekötnek, amibe csak lehet, nem riadnak vissza a hazugságtól, lejáratástól sem.

Az ideológiai széttartás azonban nem az egyetlen oka a mostani feszültségnek. A lengyel Polgári Platform – amely a pártcsalád elnökét, Donald Tuskot is adja – nyílt gyűlölettel áskálódik a Fidesz ellen. Ez pedig nem (csak) ideológia, hanem nagyon is kézzelfogható belpolitikai érdek, hiszen a magyar kormány szövetségese a lengyel kormánypárt, a Platformot több választáson is elverő, nemzeti–konzervatív Jog és Igazságosság. Tusk eddig is teljesen alárendelte a Néppártot a lengyel belpolitikai harcnak, és persze a költségvetési vitában aratott lengyel–magyar győzelem is csak olaj volt a tűzre a megkeseredett veszteseknél.

Legyenek bármilyen agresszívak is Karasék, a nyilvánvaló tény az, hogy állításukkal szemben a Néppárt csendes többsége nem áll az ő oldalukon. Ha ugyanis úgy lenne, Tusk már régen kiírta volna a szavazást a Fidesz tagságáról. De nem meri.

A magyaroknak vannak szövetségesei, van befolyásuk a Néppártban. Ideje ezeknek a szövetségeseknek a jó oldalra állniuk a pártcsalád jövőjéről, lelkéről szóló küzdelemben.

(A szerző főmunkatárs)