Segítő kezek az egészségügyben

Az, hogy ezt az alázatos, emberséges és szakszerű munkát a kényszerhelyzet, azaz a koronavírus-járvány miatti megpróbáltatások alakították-e így, azt az eddigi tapasztalatok hiányában nem tudom megállapítani, mert eddig nem kerültem különösebben kapcsolatba a magyar egészségüggyel.

Sajnos azonban a járvány a családunkat is elérte, édesapám szorult sürgős kórházi ellátásra egy hirtelen jött agyvérzés, a vírus, illetve egy tüdőgyulladás miatt. Utólag nehéz megállapítani, hogy melyik volt előbb, a tyúk vagy a tojás, vagyis melyik miből adódott, mi minek lett a következménye, annyi azonban bizonyos, hogy a gyors és szakszerű beavatkozásnak, a törődésnek és az ápolásnak köszönheti, hogy az életveszélyből viszonylag gyorsan, három hét alatt sikerült rendbe jönnie, és a vírus már a múlté.

Az eseményeket szinte testközelből, napi szinten követve tudatosul leginkább az emberben a valóság. És itt a valóság szónak meghatározó a szerepe, mert sajnos két világ ütközik abban az értelemben, amit a közvélemény innen-onnan kap, amit az Országgyűlés ellenzéki padsoraiból hall, vagy éppen valami rögtönözve összehozott tájékoztatón keresztül. Ezt figyelve sok emberben alakulhat ki az a hamis kép, hogy utálni és szidni kell az emberi erőforrások miniszterét, az országos tiszti főorvost vagy a kormányt, meg úgy általában a magyar egészségügyet. Ilyenkor persze a tények sem számítanak sokat, így például az, hogy Európában szinte elsőként szereztünk be kellő számú lélegeztetőgépet, még akkor amikor a második hullámnak híre-hamva sem volt. Persze minden éremnek két oldala van, továbbra is nagyon súlyos a helyzet, még mindig rengeteg a fertőzött, és sokan hunynak el a járvány miatt, így nyilván nem lehet az egészségügyet és a fennálló rendszert dicsőíteni azok számára, akik a hozzátartozójukat veszítették el. Az egészségügyiek ugyanakkor megérdemlik az elismerést, mert az ő munkájuk és odaadásuk nélkül sokkal rosszabb lenne a helyzet.

A részletekkel nem untatva az olvasót, néhány, a valóságból vett mozaikot ismertetve annyit azért elárulhatok, hogy a mentő a bejelentéstől számítva tíz percen belül megérkezett, és apám egyből a legközelebbi kórházba, éppen a megfelelő osztályra került. Ha nem így lett volna, abba jobb nem belegondolni, mert az agyvérzés bekövetkeztétől számítva négy és fél óra áll rendelkezésre ahhoz, hogy a betegen segíteni tudjon az orvos. Ebben a leterhelt helyzetben is szinte rögtön elvégezték az ilyenkor szükséges vizsgálatokat, így a kezelőorvos ennek alapján tudta tájékoztatni a családot a kialakult helyzetről, továbbá arról, hogy mire lehet számítani. Bár a látogatási tilalmat mindenkinek be kellett tartania, arra nyugodtan lehetett alapozni, hogy a Szent János Kórház illetékese minden körülmények között a megbeszélt időpontban korrekt és szakszerű tájékoztatást adott a beteg állapotáról, még akkor is, amikor ki sem látszott a munkából. Ugyanis megfeszített munka zajlott az elmúlt hónapokban, hetekben az egészségügyi intézményekben és zajlik jelenleg is, amire jól jellemző, hogy két napi nonstop ügyelet után egy éjszakai pihenőt követően hajnalban már ismét a beteg mellett volt az orvos és az ápoló. A járvány sajnos nem válogat, és bár nem kívánom, hogy sor kerüljön rá, a leghangosabb szónokok és kritikusok egy ilyen helyzetben szembesülnének vele, hogy a valóság pont az ellenkezője annak, amit addig terjesztettek, és amiről papolnak. Valószínűleg rádöbbennének arra, hogy rendelkezésre áll elegendő ágy, van elég gyógyszer, súlyosabb esetben elegendő lélegeztetőgép, és szakszerű ellátást kaphat a beteg a koronavírus-járvány kellős közepén. Továbbá utána is. Aki például rehabilitációra szorul, nem dobják ki a kórházból, hogy kell másnak a hely. Egészen addig nem, amíg szükséges és indokolt a kezelés. Méghozzá egy olyan kúra, olyan gyógytorna, ami azt eredményezi, hogy nem kell többet visszajárni, hiszen segítő kezek gondoskodtak minderről.

Ilyen helyzetben eszébe jut az embernek az a gondolat, hogy mi lett volna, ha a Gyurcsány–Bajnai-kormányoknak sikerül a kórházak privatizálása. Ellátás minden bizonnyal akkor is lenne, de ehhez ki-ki leginkább vagyoni alapon jutna hozzá. Vagyis a módosabbak minden bizonnyal kellő ellátáshoz jutnának, de nagy kérdés, mi lenne a szegényebb réteggel, elsősorban az idős nyugdíjasokkal. Hozzátéve azt, hogy – látván a korábban eladósított országot – milyen méreteket öltene mára az általános szegénység hazánkban.

(A szerző főmunkatárs)