A keresztény világ újra hátat fordít az örményeknek

Míg az európai politikai szalonok gendervitáktól hangosak, Amerikában konzervatív dinoszauruszok a Biden-aszteroida becsapódását szemlélik bambán, addig Törökország szép lassan az első lépéseket teszi Örményország de facto beolvasztására. A szinte egyoldalú török–azeri győzelemmel végződő hegyi-karabahi offenzíva súlyos kérdéseket vet fel az ősi örmény keresztény nemzet túlélésével kapcsolatban az egyre erőteljesebben öntudatosodó új oszmán régió szívében.

Magyarországnak hosszú történelmi tapasztalatai vannak az örmény néppel, nemcsak keresztény hitünk, de békés együttélésünk is összeköt minket. Eredetileg a mongolok elől menekülő sok ezer örmény több évszázados vándorlás és hányattatás után a 17. századi Erdélyben lelt újra menedékre és otthonra, kultúrájukkal és munkájukkal gazdagítva a magyarokat. Míg a velünk élők hamar sikeres tagjai lettek a magyar kultúrközösségnek, a hazájukban maradt örmény nép az irgalmatlan nélkülözés, elnyomás és öldöklés ellenére is fenntartotta identitását és hitét. Talán hibás az a megfogalmazás is, hogy az örményeken elkövetett, jól ismert oszmán népirtás 1915-ben kezdődött, ez inkább csak egy hosszú, több évszázada tartó folyamat tragikus kicsúcsosodása volt. Szinte felfoghatatlan, hogy a másfél millió áldozatot követelő mészárlást követően mégis hogyan tudott ez a nemzet újra talpra állni. Mégis megtették, túléltek.

Maga Hegyi-Karabah hovatartozását itt talán nem szükséges eldönteni. Elég az hozzá, hogy két nép tartja magáénak ezt a hegyvidéket, és nem tudom, miért nem tanultak meg békében együtt élni, annak ellenére, hogy több évezreden át ugyan az a szél szárította az arcukat, ugyanott terelgették nyájaikat. Sztálin ezt a területet az azerieknek adta át, de a szovjet birodalom szétesésekor a térséget így is több mint 80 százalékban örmények lakták.

Igazságot mi itt a két nép között nem tehetünk, de az a precedens, amit a török elnök teremtett a konfliktusba való beavatkozással, nem maradhat szó nélkül. Hetekkel az azeri támadás előtt közös hadgyakorlatot tartott a török és azeri hadsereg, együtt vetették be a törököktől vett haditechnikát, többek között a Bayraktar drónokat, amelyek kulcsfontosságú szerepet játszottak a pár héttel későbbi konfliktusban. Török ösztökélésre már a harcok kirobbanása előtt zsoldosok érkeztek Szíriából, akik aktívan részt vettek az örmények elleni provokációkban. Erdogan elnök azeri reptereken felejtett néhány török F–16-os vadászgépet is, amivel bebiztosította, hogy az örmény légierő méregdrága új orosz gépei nem szállnak fel.

Meg kell említenünk az izraeli haditechnika szerepét is a térségben. Illedelmesen megkérdezném, hogyan hullhattak az izraeli LAR–160 típusú rakétákból kazettás bombák a sűrűn lakott Stepanakert civil területeire, amikor az ilyenek terjesztését és használatát már évek óta nemzetközi egyezmények tiltják? Mit keresnek a csúcstechnológiának számító IAI Harop izraeli öngyilkos drónok az azerbajdzsáni haderőnél? Ha az ilyen forró konfliktuszónába történő fegyverexport törvényesség szempontjából senkinek nem szúrt szemet a nemzetközi közösségben, erkölcsi síkon azért feltétlenül felmerülhet bennünk néhány feltevés. Egy nép, amely húsz évvel az örmények után maga is szörnyű népirtás áldozatává vált, hogyan adhatja a legmodernebb fegyvereket olyanok kezébe, akik még csak el sem ismerik azt a történelmi tényt, hogy ez a tragédia megtörtént?

Az utolsó évtizedekben az erőviszonyok erőteljesen eltolódtak Baku javára, főleg a nagy mennyiségű kőolaj- és földgázkitermelésből származó pénz miatt. Erdogan török elnök ambícióiba jól beleillik az azeriek felfegyverzése és egyoldalú támogatása, a választói körében ez szinte teljes támogatottságot élvez. Az örmények az ellenséges török, iráni, azeri térségben csak az egyetlen keresztény testvérnemzet, a grúzok erkölcsi támaszában reménykedhettek volna talán, de azok is hátat fordítottak nekik. Mivel a grúzok az oroszokkal igencsak hadilábon állnak, légterükön szabad átrepülést engedtek a török légierőnek, csak hogy jól betartsanak Putyinnak és ezzel az örményeknek is.

Az örmény vezetés persze, történelmileg hűen önmagához, hibát hibára halmoz törékeny kis életterük védelmében. Azeri civil területeket bombáztak, hogy kiprovokáljanak egy esetleges támadást az örmény anyaország ellen, ami nagy valószínűséggel az oroszokat is aktívan berántaná a háborúba. Ez amennyire megbocsáthatatlan, annyira elhibázott is. Méregdrága presztízsfegyvereket vásárolnak, amelyek persze túlságosan értékesek ahhoz, hogy a Magyarország GDP-je kilenc százalékát kitermelő ország bevesse. Felkészületlenek, stratégiai szövetségekre képtelenek, álmodozók.

Magyarként azt hiszem, nem igazán vagyok rajta a jelenlegi örmény kormány karácsonyi képeslaplistáján, főleg a rendkívül kínos Ramil Safarov-affér után. De amikor az örményekre gondolok, mégsem tudom kiverni a fejemből egyik kedvenc írómat, William Saroyant merengő hőseivel, művészlelkű bohémeivel, a fogcsikorgató szegénységben is mindig könnyed lelkű vándoraival. Ő írta ezeket a szavakat is:

„Szeretném azt a hatalmat látni e világon, amely elpusztítja ezt a fajt, ezt a jelentéktelen emberekből álló kis törzset, amely minden háborúban megküzdött és vesztett, akinek az építményei mind megroppantak, irodalmukat nem olvasták, zenéjüket nem hallgatták, és kinek imái nem találtak meghallgatásra. Gyerünk, pusztítsd el Örményországot! Lássuk csak, hogy sikerül-e! Küldd őket a sivatagba víz és kenyér nélkül! Égesd le otthonaikat és templomaikat! Aztán figyeld meg, hogy nem nevetnek, énekelnek és imádkoznak-e újra. Mert ha közülük csak ketten is találkoznak a világban, figyeld csak, hogy nem teremte­nek-e egy Új Örményországot.”

(A szerző teológus)