Déjà vu

Az egymilliomodik vendégmunkást ünnepélyesen fogadták a müncheni pályaudvaron, elhalmozták virágcsokrokkal, és értékes ajándékokat is kapott. Ez látható abban a filmben, amelyet a minap az egyik népszerű tudományos ismeretterjesztő tévécsatorna mutatott be. A német lelkesedés érthető volt, hiszen a nagy világégés után hiába kapták meg az amerikai segélyt, ha nem volt elég munkaerő a gazdaságban rejlő lehetőségek teljes kihasználására.

A film felvételei az ’50-es és a ’60-as években készültek, a mondanivaló azonban 21. századi.

A narrátor mindeközben a külföldi munkaerő hasznosságát bizonyítandó fél évszázaddal ezelőtti statisztikai adatok tucatját zúdítja az álmos néző nyakába. A már félig alélt képernyőbámulónak közben egyre nagyobb kétségei támadnak a videó dokumentumjellegéről, és él a gyanúperrel, hogy egy politikailag és ideológiailag motivált, a jelenkori uniós fősodor migránssimogató gyakorlatát népszerűsítő propagandafilmet lát.

Az egész alkotás inkább tűnik az Európai Bizottság minapi döntését aláfestő zenének – 34 millió bevándorlót akarnak befogadni, lakással, társadalombiztosítással, pénzügyi támogatással, állampolgársággal és szavazati joggal ellátni –, mintsem az Európában mostanra kialakult migránsválság okozta helyzet tényszerű bemutatásának. A hitelesség kedvéért a videóban szerepeltetnek egy, a nemzetközi tudományos élet legmélyebbjéről előkotort brit professzort is, aki a fél évszázaddal ezelőtti számokkal ismét megsorozza az egyre bágyadtabb tévénézőt, akin mindennek ellenére határozottan elhatalmasodik a déjà vu-érzés.

Harminc-negyven évvel ezelőtt a képernyőről olyan tudósítások érkeztek, amelyekben dübörögve épült a szocializmus, miközben a morajlás a nyakig való eladósodásnak és a nagy ívű társadalmi átalakítási kísérlet összeomlásának előszele volt. Az ember már akkor megtanulta, hogy a képernyő egyeseknek a sztaniolpapírba csomagolt politikai reklám helye, mint ahogy, úgy látszik, most is az.

A jelen alkotás a régi idők focijának szellemében ugyanúgy elrugaszkodik a valóságtól, mert az öt évtizeddel ezelőtti német bevándorlási politikából próbálja görcsös igyekezettel levezetni a jelenlegi migrációnak a vélt, kitalált és elképzelt pozitív hatásait. A szerzőket láthatóan hidegen hagyták az Europol statisztika adatai, amelyek szerint 2014 és 2019 között 3911 különböző migráns- átterű terrortámadásnak 459 ember esett áldozatul. Mindez persze csak a szaharai homokdűnének a csúcsa, mert akkor még nem is beszéltünk az európai népesség etnikai összetételének megváltozásáról, a párhuzamos társadalmak kialakulásáról, az eltérő kulturális háttér, vallás, családfelfogás és még ki tudja, hányféle különbség okozta feszültségről.

Az ötven évvel ezelőtt Németországba érkező külföldieket nem migránsoknak, hanem vendégmunkásoknak hívták, akik államközi szerződés alapján vállaltak munkát a hazájuktól távol. A vendégmunkás kifejezés ma már kikopott a politikai nyelvezetből. Az elnevezés ugyanis arra utal, hogy az idegen munkavállalók csak ideiglenesen fognak külföldön tartózkodni. Az EU egy ideje már csak letelepülőkről beszél.

A mostani helyzethez képest a másik különbség, hogy régen a friss munkavállalók munkaszerződéssel érkeztek új otthonukba. A migránsoknak viszont eszük ágában sincs elhelyezkedni, legfeljebb két százalékuk vállalt munkát. Most ott tartunk, hogy egy analfabéta migráns, akinek nincsenek papírjai, agysebésznek adhatja el magát. És mi a legrosszabb, ami történhet vele? Maximum szakmai továbbképzésre küldik.

(A szerző lapszekesztő)