Deme Dániel

Vélemény és vita

A járvány

Albert Camus 1947-ben megjelent, A pestis című műve kísérteties időszerűséggel köti össze egy megállíthatatlanul terjedő gyilkos járvány fogalmát egy másik, az emberi sötétség és ideológiai téboly szökőárként végigfutó jelenségével

Ehhez hasonlóan, a kétszeres elszigeteltség, amelyben mi, nemzeti függetlenségünket védő magyarok találtuk magunkat, arra késztet, hogy tudatosan építsünk ki egy olyan mentális túlélési stratégiát, amely mindkét járvány elcsitulása után lehetővé teszi, hogy újra talpra álljunk.

Azok, akiket már évekkel ezelőtt, Nyugat-Európában ért utol a járvány, szorongva figyelhették, hogyan szűkül lépésről lépésre az életterük, hogyan fogy el a lábuk alól a talaj, míg minden erőfeszítésük ellenére a járvány teljesen körülveszi és elszigeteli őket. Olyanok, akik abban reménykedtek, hogy csendben kivárhatják, amíg kitombolja magát ez a kór, végül azt vették észre, hogy amikor újra a hangjukat akarták hallatni, már nem szólalhattak meg. Akik munkahelyükön diszkréten kerülni próbálták a fertőzötteket, abban reménykedve, hogy majd csak jön egy hatékony ellenszer, és vége lesz ennek a rémálomnak, rá kellett ébredniük, hogy a betegek gyógyítása helyett végül inkább az egészségeseket tették karanténba. Azok, akik mégis összeszedték a bátorságukat, és felemelték szavukat a napi szintű megaláztatások, a kirekesztés ellen, csak azt a gúnyos választ kapták, hogy úgy kell nekik, miért nem fertőződtek meg ők is, most élvezhetnék az önmaguk kultúrájától, hitétől megszabadultak nihilista szabadságát.

Itt ülünk most mi is, és ahogy talán Camus szemlélhette a negyvenes években a fasizmus terjedését, amelyet ő is egy globális, megállíthatatlan kórként élt meg, mondhatjuk vele egyetemben, hogy „nem tudom, mi vár rám, és azt sem, hogy mi jön majd ez után az egész eset után.

A helyzet az, hogy vannak betegek, és hogy gyógyítani kell őket.”

Camus-nek azért egyvalamiben könnyebb dolga volt nálunk. Az a járvány, amely ellen ő harcolt, egy jól beazonosítható ellenségképet adott az Európában terjedő fasizmusban, amely skrupulusok és magyarázkodás nélkül pusztított és legfőképpen áldozatokat szedett. A fertőzött területeken egy, az emberiség számára már jól ismert dilemma jelent meg: csatlakozom, és talán megkímélnek, vagy nyíltan ellenállok, és nagy eséllyel elpusztítanak.

A mai dilemmák ennél sokkal összetettebbek, főleg ha magyarnak született az ember. Korunkban az ember egy olyan lehengerlő véleménytöbbséggel találja magát szembe, hogy kételkedni kezd önmaga épelméjűségében is. Ez a járvány nem szed a klasszikus értelemben áldozatokat, inkább a fertőzésnek ellenállókat bélyegzi meg. Ahogy sokan elhitették önmagukkal, hogy a vírus nem létezik, és csak egy politikai összeesküvés áldozatai vagyunk, úgy a progresszív eszmékkel fertőzöttek is elhitették önmagukkal, hogy nincs egészség, a túlélés és megmaradás fogalma csak a konzervatív ideológusok összeesküvése.

Ezt a tapasztalatot foglalja össze csodálatos éleslátással Camus: „Polgártársaink (…) olyanok voltak, mint a többi ember, önmagukra gondoltak, más szóval humanisták voltak: nem hittek a csapásban… a csapás valószerűtlen, rossz álom, majd csak elmúlik. De nem mindig múlik el, egyik rossz álom jön a másik után, és az emberek múlnak el, és elsősorban a humanisták, mert nem voltak elővigyázatosak. A mi polgártársaink sem voltak vétkesebbek, mint bárki más, csupán a szerénységről feledkeztek meg, ennyi volt az egész… Csak kötötték az üzleteket, készülődtek utazásaikra, nézeteik voltak. Hogyan is gondoltak volna a pestisre, mely megsemmisíti a jövőt, az utazgatást, vitatkozást?”

Mégis, a szinte teljes igazságfogyatkozás korában és értékrendbeli elszigeteltségben hogyan őrizzük meg hitünket a mi hangunkban, amely szinte mindenben ellentmond az elsöprő többség kórusának? Hogyan őrizzük meg hitünket abban, hogy a kettő plusz kettő még mindig négy, ha ezt a következtetést mára egyesek veszélyesnek nyilvánították, és egy olyan megoldást tettek mérvadóvá, amely ugyan tartalmilag helytelen, de összhangba hozható újonnan felfedezett közös érdekeinkkel? „De mindig eljő az a pillanat a történelemben, mikor az illetőt, aki azt meri mondani, hogy kétszer kettő négy, halállal büntetik… És a kérdés nem az, vajon mi a jutalma vagy a büntetése ennek az okoskodásnak. A kérdés annyi, vajon kétszer kettő négy-e vagy sem” – mondja Camus a járványról.

Azt hiszem, mi már eljutottunk oda, hogy a kétszer kettőt állan­dóan újraszámoljuk magunkban, mert meg kell győződnünk arról, hogy a végeredmény még mindig négy. Én hiszem, hogy az ember ugyan megtéveszthető, de ahhoz viszont minden feltétele megvan, hogy felismerje, hogy ő maga mikor hazudik. Az igazság sose lehet egy kompromisszum terméke, az igazság nem egy olyan megoldás, amely a legnagyobb számú csoport elvárásait képes kielégíteni. Az igazság velünk, értünk, de tőlünk függetlenül létezik. Nem ember az, aki nem tudja, mikor hazudik és mikor adta fel önmagát.

Egyre világosabb, hogy ez a járványidőszak teljesen váratlanul minket tett meg a kiáltó hangnak a pusztában, hogy bibliai hasonlattal éljek. Micsoda ajándék ez, és micsoda elviselhetetlen felelősség! De addig vagyunk a jó úton, amíg érezzük ennek terhét. Vagy ahogy Camus fogalmazta meg: „ha látjuk a nyomort meg a fájdalmat, mely együtt jár vele, akkor csak az őrült, a vak meg a gyáva törődhet bele a pestisbe”.

(A szerző teológus)

Kapcsolódó írásaink

Galsai Dániel

Galsai Dániel

Tények és átkozódások

ĀFricska. „Az általános iskolák a tervek szerint január 4-én, a középiskolák 11-én nyitnak ki jelenléti oktatással” – mondta sajtótájékoztatóján Maruzsa Zoltán, az Emmi köznevelésért felelős államtitkára

G. Fehér Péter

G. Fehér Péter

Déjà vu

ĀMost ott tartunk, hogy egy analfabéta migráns, akinek nincsenek papírjai, agysebésznek adhatja el magát