Hazudni nem szabad

Hamarosan megjelenik a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár 2019-es évkönyve, amelyben több mint félszáz oldalon a magyar történettudomány jeles művelői teszik közzé színvonalas tanulmányaikat. A Magyar Naplóval közösen kiadott kötet a szélesebb olvasóközönség érdeklődésére is számot tarthat. Ezért közöljük az intézet vezetőjének bevezető írását.

Az Olvasóhoz

Immáron ötödik alkalommal köszönthetem így azokat, akik kezükbe veszik és olvassák a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár évkönyvét. Kötetünk a 2019-es esztendőben az évkönyv számára készített írásokat tartalmazza, olyan írásokat, amelyeket az intézet és a levéltár munkatársai, valamint hozzánk kötődő külsős szerzőink bocsátottak rendelkezésünkre. S amelyek – úgy vélem – érdeklődésre tarthatnak számot, hiszen a szerzők tanulmányai, forrásközlései a 19–20. századi magyar történelem egy-egy kevésbé ismert részletét, vitatott vagy elfelejtett „elemét”, kevésbé ismert személyét hozzák közelebb hozzánk.

Magam úgy látom, ebben az évkönyvben (is) sikerült olyan csokorrá formálni az egyes írásokat, hogy azok ne csak az említett 19–20. századról adjanak képet, hanem arról a munkáról is, amely immáron lassan hét esztendeje a VERITAS Intézet és Levéltárban folyik.

2014. január 2-a, a VERITAS létrejötte óta sok minden változott körülöttünk, és történt egy s más velünk is.
Talán nem mindenkinek tűnt fel, hogy a VERITAS neve bővült – 2019 óta már Intézet és Levéltár –, és ez egyben azt is jelenti, hogy az elvégzendő feladatok köre és a munkamennyiség is megnövekedett, amelyet immáron csaknem ötvenfős csapattal végzünk. Ezen munkatársi gárda a kutató- és feldolgozómunkája során továbbra is a VERITAS számára választott jelmondatot – „…hazudni nem szabad” – tartja szem előtt. Úgy véljük valamennyien, hogy a történésznek, a levéltárosnak az a feladata, hogy a források legalaposabb megismerése után a legjobb tudása szerint fogalmazza meg az adott téma- vagy kérdéskörben a megállapításait. Mert mondanivaló mindig volt, van és lesz is. Talán akadnak, akik úgy gondolják, a múltról már mindent tudunk, kár azzal foglalkozni. Közben kiderül, hogy bizony nem kevés esetben az ismeretek hiányával is szembesülnünk kell. Ezeknek az eltüntetése is feladata és érdeke minden kutatónak a saját kutatási területén, és ha szükséges, akkor a vitákat és kritikákat is vállalva kell azokat megtennie.

Viták és kritikák a VERITAS–szal szemben is megfogalmazódtak, megfogalmazódnak, ami nem baj, hiszen azokból is lehet tanulni. Tanultunk az elmúlt csaknem hét esztendő alatt is, és tettük a dolgunkat. Konferenciákat szerveztünk és szervezünk. Munkatársaink mások által szervezett konferenciákon – meghívott előadóként – vettek részt itthon és a határon túl egyaránt. Kötelességünknek érezzük az ország határain kívül élő magyar közösségek felkéréseinek eleget tenni, és személyesen is elmondani mindazt a magyar történelemről, ami őket érdekli, és ami a közvetlen kapcsolat formájában egész más hangulatot és érzést nyújt mindenki számára.

Természetesen továbbra is folyamatosan megjelentetjük a VERITAS-könyvek és a VERITAS-füzetek sorozatunkat, illetve közreadjuk minden évben az évkönyvünket. Amint utaltam már rá, ez a kötet immáron a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár évkönyve. Mint ilyen, ez az intézetet alapító – a második főigazgatói megbízatását 2019. ja­nuár 1-jén megkezdő – főigazgató vezetői státusának meghosszabbítása utáni első, a Tisztelt Olvasókhoz szóló írása, egyben az ötödik évkönyvköszöntője, miközben a kötet a hatodik ebben a sorozatunkban.

Felmerülhet Önökben a kérdés, miért írok ismét, ha a 2018. évi VERITAS-évkönyv jól megvolt a főigazgatói köszöntő nélkül, mert a lényeg úgysem az, hogy van-e „bevezetés” vagy nincs. Magam is eltöprengtem ezen a dolgon, és arra jutottam: (vissza)élek a lehetőségeimmel, és leírom ezen az oldalon röviden azt, hogy miért kellett Önöknek az előző évkönyvet az olvasókat köszöntő sorok nélkül kézbe venniük. Az ok nem egy új koncepció kialakítása volt, hanem az élet/a sors/
a gondviselés közös akarata. 2019. április 1-jétől 226 napot töltöttem kórházban az élet és a halál mezsgyéjén billegve, hogy végül is a túlélésemre adott egyszázalékos esély legyőzze az azt megakadályozni akaró kilencvenkilenc százalékot. Így most ez az Önökhöz szóló néhány sor a VERITAS–ba történt visszatérésem igazolása, és bizonyítéka annak, hogy a közös akarat, az áldozatvállalás – amelyet az orvosaim, az ápolóim, szeretteim és kollé­gáim részéről tapasztalhattam – átsegíthet bennünket minden nehézségen, testi-lelki megpróbáltatáson. Bizonyítja ezt a létezésünk, a magyarság meg- és fennmaradása a számunkra oly tragikus 1920. június 4-ei – a versailles-i Nagy-Tria­non Palotában aláírt – békediktátum után, amelynek hatása napjainkig érezhető. Mindennek ellenére elmondható, hogy „él nemzet e Hazán”.

Kívánom Önöknek, hogy ez továbbra is így legyen, és a magunk módján tegyünk mi is hozzá egy-egy apró építőkövet a közös múltunkhoz és jelenünkhöz, ezzel is alátámasztva jogunkat a jövőhöz.

(A szerző a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár főigazgatója)