Az ügy

Már ha megérthetők egyáltalán. A legmélyebb létszinten ugyanis egy olyan feloldhatatlanul sötét és ködös létréteg húzódik, aminek a lényege a „lélek kvantummechanikája”.

Az elmúlt háromezer év okság-okosság logikája elbizakodottá tette az emberi világot, és ennek nyomán hajlamossá váltunk arra, hogy óvatlanul ezt a létértelmezési logikát vigyük át az emberi lélekre is, ám ez végzetes következményekkel járt, amit most közvetlen valóságként élünk át kétségbeesve az egész emberi világ egyre fenyegetőbb elsötétedésében. Amely elsötétedés egyébként a „felvilágosodás” közvetlen következménye. Aligha véletlen, hogy most kavargott elő Popper Péter és Pilinszky János beszélgetése, ahol Popper szerint Pilinszky azt mondta, hogy „nagyon nagy terheket raktok az emberekre ti pszichológusok. Azt hirdetitek, hogy minden emberi problémának van megoldása. Ezzel sikerül elérnetek, hogy az emberek többsége úgy érzi, csak ő olyan hülye, hogy nem tudja megoldani a szexuális problémáit, a szüleivel való viszonyát, a házasságát, az egzisztenciális ügyeit, a politikai orientációját stb. – és összeomlik. A valóságban az élet dolgainak többsége nem megoldható. Legfeljebb jól-rosszul elviselhető. Óriási a különbség közöttünk. Ti úgy gondoljátok, hogy az életben problémák vannak, és megoldásokra van szükség, én meg úgy gondolom, hogy az életben tragédiák vannak, és irgalomra van szükség.”

A kvantummechanika éppen erre világít rá, vagyis, hogy a felszínen minden világos és kiszámítható, stabil és áttekinthető. Van idő és van tér, és az élet jelenségei ebben az áttekinthető tér-idő mezőben játszódnak le. Vannak kérdések, és vannak válaszok. Vannak problémák és vannak megoldások, csak meg kell találni őket. De ez a stabil és áttekinthető világ, ahol például evidencia, hogy egy dolog nem lehet egyszerre a tér és idő egész más pontjain egy kiszámíthatatlanul fortyogó kvantumvilágra épül, ahol viszont éppen ennek az ellenkezője evidencia. Lehet egyszerre a tér és idő egészen eltérő pontjain valami, a kvantumpárok a világegyetem legtávolibb pontjaiból is „azonos idejű” összhangban vannak, és bármilyen „energiafalon” át tudnak hatolni akár „kölcsön vett” energiával, amit a fal túlsó oldalán adnak vissza. De, ami a legfontosabb, az az, hogy minden emberi okosság az okságra épül, vagyis arra a kimondatlan feltételezésünkre, hogy a világ ok-okozati láncolatok végtelen hálózatából áll, ezért csak kitartóan keresni kell, és mindennek megtaláljuk a megoldását. Hisz ehhez „csak” arra van szükség, hogy egyre pontosabban megértsük e láncolatok szerkezetét és működését, ahogy a szociológia mondja, a struktúra dinamikáját.

De mi van, ha kiderül, hogy az ok-okozati összefüggéseknek a ra-cionális verbalitással leírható mechanizmusai a világ alapvető lényegének csak egyik lehetséges megnyilvánulását jelentik és az emberi lélek kvantummechanikai rétegeiben ettől merőben eltérő, a racionális verbalitással nem magyarázható és nem kifejezhető összefüggések kavarognak? És persze törnek a felszínre a legváratlanabb pillanatokban olyan pusztító erővel, amire semmilyen evilági magyarázat nincs, és nem is lehet. Most, hogy a felszínre tört, mindenkinek azonnal van egy narratívája az ügyről, ékes bizonyítékaként annak, hogy annyi világ van, ahány lény a világon. Az okság-okosság racionalitásához szokott emberi elme instant magyarázatot keres könnyen, gyorsan, olcsón. Ugyan kérem, ez csak titkosszolgálati akció, fedett művelet, konspiráció. Ugyan kérem, ez nem egy személy problémája, hanem azé a struktúráé, amelynek része volt, nem az egyén a felelős tehát, hanem a struktúra. Ugyan kérem, eddig rendes ember volt, de súlyos bűnt követett el, ezért tudomásul vesszük a „láthatóság” világából való távozását. Nincs itt semmi látnivaló, lapozzunk, vagy éppen, hogy nagyon is van itt látnivaló, és az történetesen pont az, amit én belelátni akarok e történetbe, a jövő hét közepéig talán még kitartó politikai pecsenyémet vígan sütögetve. Tehát mindegy, hogy miképpen, csak azt tudjam bizonyítani, hogy minden engem igazol.

Szívszorítón fájdalmas látni, hogy csak azt nem akarjuk észrevenni, amit látnunk kellene. De vajon mi volna az? Erről éppen azért nehéz beszélni, mert nem a racionalitás világába tartozik, ezért a racionális verbalitással szinte lehetetlen szavakba önteni mindazt, ami itt lezajlik. Ami történt, amögött akár több generáció óta felgyülemlett sorstraumák, a Pilinszky által említett sorsmegoldatlanságok sora húzódhat meg. Van egy ember, aki látszólag harmincöt éve él példás életet, ahol a család, a hivatás és az emberi közösség erkölcsi és szellemi szerkezeteibe való beilleszkedés mind azt igazolják, hogy ez egy elismerésre méltó, komoly s nagyszerű élet. S ez az élet egyetlen pillanat alatt nemcsak összeomlik, de a történés visszamenőleg is megkérdőjelez, sőt lebont mindent. Legalább is elég nehéz elhinni, hogy miközben fennkölt jogi és erkölcsi rend megteremtéséhez és szabályozásához ad okos tanácsokat, például az új Alaptörvényhez, egy sötét és degenerált „párhuzamos univerzumban” ennek a rendnek a totális szétroncsolását élvezi. Hamvas Béla szerint az ember nem anyagi-fizikai struktúra, hanem végtelen energiaörvény. S ebben a káoszba hulló világban egyelőre úgy fest, hogy a pusztító energiák látszanak győzedelmeskedni.

(A szerző közgazdász)