Emlékeztető

Tudni lehetett már júliusban, az uniós költségvetésről és a koronavírus hatásait kezelő helyreállítási alapról szóló megállapodásnál, hogy a tagállami vezetők nagy nehezen kitárgyalt kompromisszumának nem része a források úgymond jogállamisági, vagyis politikai feltételekhez kötése. Benne volt, hogy fontos a jogállamiság és az is, hogy védeni kell az unió pénzügyi érdekeit, és védekezni kell a visszaélések ellen, de ez két külön pontban szerepelt. Az értelmezési harc persze nyomban elkezdődött, de a nyugat-európai sajtó – pedig őket aztán igazán nem lehet Orbán Viktor iránti szimpátiával vádolni – beszédes módon úgy summázta a vonatkozó részeket, hogy a magyar kormányfő győzött.

Szóval már ezen a ponton nyilvánvaló volt, hogy ha mégis be akarnák a későbbiekben csempészni az önkényes politikai zsarolásra teret adó feltételrendszerüket a költségvetésbe, akkor egy-egy koppanós nemet hallanak majd a lengyel és a magyar kormánytól. Persze azért megpróbálták, a bot bekerült a küllők közé, a kerék­páros elesett. Az uniós funkcionáriusok a Politicónak sírnak, hogy nem volt B tervük, válság van, a magyarok meg a lengyelek miatt szenvednek majd az olaszok, és így tovább.

Elkezdődtek „a magyarok és a lengyelek az okai minden bajunknak” sirámok, miért nem lépünk ki, ha annyira zavar a „jogállamiság” (na persze). Az úgynevezett takarékos országok vezetői, élükön a holland Mark Ruttéval persze most titkon örülhetnek, hiszen ők eleve nem akarták a közös hitelfelvételt meg a nagyobb büdzsét, csak hát a spóroláson pattogni ellenszenves lehet ilyenkor, ezért mennyivel jobb ráfogni az egész felelősséget a „jogállamiság” barbár ellenségeire.
Ahogy az lenni szokott, a kórusba beszállt a téma minden szerelmese. Egyes politikusok láthatóan arra sem emlékeznek, mit írtak alá júliusban, nemhogy arra, mit mondtak egy-két éve, ezért Novák Katalin miniszter a múlt héten szolgáltatott pár tanulságos emlékeztetővel. Donald Tusk és Jean-Claude Juncker például nem annyira régen még kifejezetten elutasította azt az ötletet, hogy politikai feltételekhez kössék az uniós források kifizetését. Juncker például három éve méregnek nevezte magát a felvetést is.

Az Európai Néppárt frakcióvezetőjének, Manfred Webernek sem túl hosszú a politikai emlékezete. Minden egyes alkalommal, amikor a magyar kormányt valamiért bírálják, a pártcsalád liberálisai felpörögnek, hogy járvány és válság ide vagy oda, most azonnal gyűljünk össze, és zárjuk ki a Fideszt. Ezt követelik persze a balliberálisok is más frakciókból, és hát miért is ne akarnának a Néppárt hasznos hülyéi saját politikai ellenfeleik első szavára ugrani. Weber szerint ha nem lenne a járvány, és videókonferenciázás helyett rendesen is össze tudott volna ülni a párt vezetése, akkor már döntöttek volna a Fidesz kizárásáról. Tusk már a járvány előtt se tűzte napirendre a Fidesz tagságának kérdését, mert tudta, hogy nem lesz meg a többsége, az úgynevezett „néppárti bölcseket” pedig, bár tekintélyes politikusokról van szó, szélnek eresztette, mert nem tetszett neki, amit mondtak.

A helyzet az, hogy a liberálisok nem tudják legyőzni a magyar és a lengyel kormányt a politikában, a bevándorláspolitikájuk generációk életét nyomorította meg előre, a kudarcaik egyre nyilvánvalóbbak, azért a jogot akarják úgy alakítani, hogy nekik kedvezzen. Ehhez viszont nekünk is van egy-két szavunk.

(A szerző főmunkatárs)