Blokádexport

A diákok egy részének, de sokkal inkább a mögöttük settenkedő kivénhedt balliberális figuráknak nem tetszett az általuk teljes megszállás alatt tartott intézmény átalakítása. A kormány egy alapítványt és az ezt irányító kuratóriumot állított fel a változások végigvitelére. Ez verte ki a biztosítékot a fiatal művészjelölteknél és hajlott korú, a kommunista diktatúrában szocializálódott oktatóiknál. A színésztanoncok teátrá­lis eszközökkel tiltakoztak bármiféle átalakítás ellen. Tanáraik nagy felelőssége, hogy a hónapokig tartó mutatványsorozat ócska ripacskodásba torkollott. Elfoglalták az egyetem épületeit, és semmiféle egyeztetésre nem voltak hajlandóak az iskolájukat működtető alapítvánnyal. Zenés-táncos összejöveteleket rendeztek szerte a fővárosban, vonulgattak, idétlen jelmezekbe bújtak. Sikerült is néhány ezer szélsőliberális civilt összecsődíteniük néhány tüntetésükre, ahol demokráciát, sajtó-, vélemény-, továbbá akadémiai szabadságot és autonómiát követeltek.

Az új alapítvány minden kísérlete, hogy bármiféle egyezség szülessen a színészképzés jövőjét illetően, kudarcba fulladt. Kinevezték az új kancellárt is, aki mindent megtett azért, hogy valamiféle normális irányba terelje az egyre ellenségesebb és pimaszabb forradalmárokat játszókat. A válasz hetekig, sőt, máig a nem, nem, nem volt.

A múlt héten a koronavírus-járvány a rendkívüli jogrend újbóli bevezetésére kényszerítette a magyar kormányt. Színészforradalmáraink így felüggesztették blokádjukat, összeszedték holmijaikat, és kivonultak, akár a ruszkik 1991-ben. Előtte azonban közölték, hogy semmit nem adnak fel követeléseikből, a blokád nem szűnik meg, csak ki-ki hazaviszi azt. Közben napvilágot láttak a színművészeti termeiben zajló balliberális forradalom helyszínét bemutató képek. Szeméthalmok, italos üvegek, cigarettacsikk-kupacok, összegyűrt lepedőjű, földre dobott matracok, sátrak a folyosón, és ürülék – emberi – a padlón.

Pisti tehát, akinek a vezetékneve Művészhallgató, hóna alá csapja és hazaviszi a forradalmi eszméket és a blokádot. Beront az otthonukba, szabadság–testvériség–egyenlőség, kiabálja. A nappali közepén felállítja sátrát, szétgurítja büdös hálózsákját, aztán megszervezi az őrséget. Húsz percig áll a konyhaajtóban, húszig a hálószobáéban és húszig az illemhelyében. A náluk vendégeskedő nagypapa szeretne bemenni az utóbbiba, kisfiam, mondja, szorít a szükség, ám az ifjú forradalmár nem engedi be, azt kiabálja neki, fríeszefe nagypapa, fríeszefe. Autonómiát! Tanköztársaságot! Szabadságot! Le a diktatúrával! A nagypapa toporog, kisfiam, nagyon kell. Szabad vagy, papi. Ott végzed el a dolgod, ahol akarod, csináld össze magad, az olyan művészi interpretáció­ja a lét lényegének. Nagypapa eltűnik a színről, szegény szabadon berottyantott, a forradalmár meg az ebédlőbe ballag őrt állni. Ám előtte még – a szabadság jegyében – rákakál az asztalra.

Néhány perc múlva hazaér az apja. Mi ez a kupleráj, néz körül a lakásban, mi ez a büdös? Fríeszefe, apa, nem érted, fríeszefe, üdvözli őt a mosogató mellett őrt álló gyerek. Ja, fríeszefe – húzza össze a szemét az apja, odalép hozzá, és lekever neki egy pofont. Azonnal takaríts össze magad után, mondja halkan. És a blokádexportáló színművészetis boldogan tesz rendet a lakásban, mert végre megkapta azt, amire olyan sóvárogva vágyott hetekig. Igaz, nem a rendőröktől és nem a katonáktól, de megvan. Nem mondja az apjának, hogy ez antidemokratikus, és nem is szavazták meg. Kussol.

(A szerző vezető szerkesztő)