A világnak Donald Trump kell

A másik oldal az egyéni szabadságjogok kimaxolásával, az ezzel járó antiszolidaritással a lelki-szellemi nihilizmusba, majd anarchiába taszíthatja az Egyesült Államokat, és tegyük hozzá, a világot is. Nagyon nagy a tét.

Kicsit messzebbről, jó emberöltőnyi távolságból kezdem a történetet. Az Egyesült Államokban jártam az 1996-os elnökválasztás idején. Columbusban, Ohio állam fővárosában (ez az egyik referenciaállam, hiszen aki itt nyer, az általában is nyer), a republikánus főhadiszálláson lehettem jelen a kampányt irányító, ír származású katolikus család jóvoltából, akik mindannyian aktív szereplők voltak, a családfő „nagynéni” pedig a kampányfőnök. Már akkor szembetűnő volt
a két világszemlélet, a Szent II. János Pál pápa által az ezredforduló hajnalán megfogalmazott és bevezetett „élet és halál kultúrája” közötti különbség. Az ír katolikusok számára több volt már akkor ez, mintegy egyszerű választás. Értékrendválasztás is volt, az élet és halál kultúrájának két pártja között egyre jobban nyílt az olló.

Akkoriban Bill Clinton feleségével, Hillaryvel első elnöki ciklusának derekán, 1994. február 3-án egy közel nyolcvanéves, alacsony, hajlott hátú idős hölgyet látott vendégül a nemzeti imareggelin. Teréz anya a következőket találta mondani a mintegy háromezer embernek: „Ha elfogadjuk, hogy az édesanyák megölhetik saját gyermeküket, akkor hogyan magyarázzuk el másoknak, hogy ne öljék meg egymást? (…) Az abortusszal az anya nem tanul meg szeretni, hanem saját gyermekét öli meg azért, hogy megoldja saját problémáját. (…) Bármely ország, amely elfogadja a terhesség megszakítását, az nem egymás iránti szeretetre tanítja az embereket, hanem arra, hogy erőszakot alkalmazzanak saját céljaik elérésében. Épp ezért a béke és a szeretet legnagyobb rombolója az abortusz.”

Az idős apácát saját maguk „szerecsenmosdatására” hívták, csúfos kudarc lett a vége. A beszéd alatt, amikor a kis, törékeny asszony az evangéliumból idézte Jézus szavait a gyermekekre vonatkozóan, egyperces taps következett, majd többször ismétlődött. Aztán fordult a világ. Hillary Clinton demokrata elnökaspiráns kampányát húsz évvel később mintegy húszmillió dollárral támogatta az abortuszpárti csúcsalapítvány, a Planned Parenthood, s ne gondoljuk, hogy e remek csapat egy kis aprópénzzel nem kínálta meg Joe Bident.

„Az élet a fogantatásnál kezdődik” – jelenti ki a másik oldalon Amy Coney Barrett, Donald Trump jelöltje a Legfelsőbb Bíróság élére. Élet és halál kultúrája végső összecsapásra készül? Félreértés ne essék, az abortusz ügye a kristálytiszta választóvonal mai világunkban, az erre adott intézményes válasz pedig döntően befolyásolja az előttünk álló évtizedeket. Szent II. János Pál pápa írta 1995. március 25-én, Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepén keltezett, Evangelium vitae, az Élet Evangéliuma című művében: „Egy hatalmasabb valósággal állunk szemben, amelyet a szó szoros értelmében a bűn intézményének tekinthetünk, s amelyet az jellemez, hogy egy antiszolidáris kultúrát akar ránk erőltetni, s gyakran úgy jelenik meg, mint a »halál kultúrája«. Tevékenyen terjesztik ezt a társadalmi hatékonyságot hirdető kulturális, gazdasági és politikai irányzatok.”

„Ma itt mindannyian megértünk egy örök igazságot: minden gyermek értékes és szent ajándék Istentől. Együtt kell megvédenünk és ápolnunk minden emberi élet méltóságát és szentségét. Amikor meglátjuk a csecsemő képét az anyaméhben, megpillanthatjuk Isten teremtésének fenségét. Amikor újszülöttet tartunk a karunkban, ismerjük azt a végtelen szeretetet, amelyet minden gyermek a családhoz visz. Amikor figyeljük a gyermek növekedését, látjuk a pompát, amely minden emberi lélekből sugárzik. Egy élet megváltoztatja a világot.” Nos, ezeket a gondolatokat is mondhatta volna a szent lengyel pápa, de ezeket Donald Trump mondta idén januárban az Élet menete rendezvényén, amikor tudta, hogy választás lesz, amikor ismerte a statisztikát, hogy az Egyesült Államok polgárainak sokkal több mint ötven százaléka támogatja az abortuszt.

Adjuk vissza a szót Az emberi élet sérthetetlenségéről alcímű enciklika szerzőjének: „Ha a dolgot ilyen szempontból nézzük, bizonyos értelemben arról beszélhetünk, hogy az erősek viselnek hadat a gyöngék ellen: azt az életet, amelyik több figyelmet, szeretetet és gondoskodást igényelne, haszontalannak vagy elviselhetetlen tehernek tartják, ezért mindenképpen szabadulni akarnak tőle. Aki betegsége, fogyatékossága vagy egyszerűen puszta jelenléte által kérdésessé teszi a szerencsésebbek jólétét és szokásait, azt ellenségnek tekintik, akivel szemben védekezni kell vagy el kell pusztítani. Így szabadul el egy bizonyos »életellenes összeesküvés«. S ez nemcsak egyes személyekre irányul egyéni, családi vagy csoportos kapcsolataikban, hanem ezen túlmenően, népek és államok közötti világméretű kapcsolatokra is kiterjed.” Nem csalás, nem ámítás, mindezeket huszonöt évvel ezelőtt vetette papírra a kiváló lengyel főpap, akinek sokat köszönhetünk a totalitárius kommunizmus lebontásában is, de még többet ezekért a kristálytiszta gondolatokért, amelyeket nemes egyszerűséggel próféciáknak is nevezhetünk. Ha nem is hiszünk összeesküvés-elméletekben, világkormányban, látnunk kell azokat a kiüresítő tendenciákat, amely az embert mindössze „darabszámba” veszi, és az informatikát segítségül hívva tömegirányításra alkalmas lénnyé silányítja. Klaus Schwab, a Világgazdasági Fórum alapítója a nagy világjárvány utáni nagy „reset” (újraindítás) atyja újra és újra megismétli az üzentét: „A negyedik ipari forradalom által kiváltott, elgondolkodtató újítások a biotechnológiától a mesterséges intelligenciáig, újra meghatározzák, mit jelent embernek lenni. (…) A jövő kihívást jelent annak megértésére, hogy mit jelent embernek lenni biológiai és társadalmi szempontból egyaránt.”

Nos, talán már megértjük, Donald Trump miért viszolyog Davostól, a neoliberálisoktól, neomarxistáktól, nihilistáktól, akik az embert biotechnológiai lénynek tekintik, akik számára ezen egyének tömegéből áll össze az a massza, ami a mesterséges intelligencia állandó kísérleti terepe lesz.

„A tudomány és technika fejlődésével nyíló távlatok az emberi méltóság elleni támadások új formáit hozzák, s közben – súlyos aggodalmakat keltve – körvonalazódik és erősödik egy új civilizáció, amely az élet elleni bűnök eddig ismeretlen és, ha egyáltalán lehetséges, a korábbinál gonoszabb arcát mutatja: a személyes szabadság jogán a közvélemény széles rétegei igazoltnak látnak bizonyos, élet elleni bűnöket” – írta huszonöt éve Szent II. János Pál pápa, s ezt is ismerve volt megalapozott ír barátaink félelme 1996-ban, amely, már látjuk, nem volt alaptalan.

A regnáló amerikai elnök pedig így fejezte be beszédét idén januárban: „Minden élet szeretetet hoz ebbe a világba. Minden gyermek örömet okoz a családnak. Minden embert érdemes megvédeni. És mindenekelőtt tudjuk, hogy minden emberi lélek isteni és minden emberi élet – született és meg nem született – a mindenható Isten szent képére épül. Együtt fogjuk megvédeni ezt az igazságot csodálatos földünkön. Felszabadítjuk népünk álmait. Határozott reménnyel várjuk mindazokat az áldásokat, amelyek minden amerikai gyermek szépségéből, tehetségéből, céljából, nemességéből és kegyelméből adódnak.”

Nos, ezért nem szeretik Trumpot, mert útban van, mint egy nem kívánt gyermek, akit le lehet kaszabolni büntetlenül a liberális kánon szerint. Útban van a halál kultúrájának, amely a 21. század emberét az isteni örök dimenzióból végképp és kérlelhetetlenül a kilátástalan földi sárlét mocsarában akarja tudni, magatehetetlenül tocsogni a mesterséges létben, majd magatehetetlenül, kísérleti lényként elmerülni ugyanott.

A fogyasztói társadalom egyre büdösebb lápvidéke vagy a Donald Trump által megjelölt csodás föld, amely a „mindenható Isten szent képére épül”. Ha az ezredforduló közeledtével nagy volt a tét, most kimondhatatlan, mert ami
az Egyesült Államokban van, az van Európában és a nagyvilágban – még. Nekünk Donald Trump kell, az élet elnöke, aki vallja, hogy „minden élet szeretetet hoz ebbe a világba”. Mert ez van fogyóban, de nagyon, csak nem merjük bevallani, főleg a nagypolitika.

(A szerző teológus)