Nagy Dóra

Vélemény és vita

Levelet kaptam

Hajlamosak vagyunk ebben a felgyorsult, az embereket egymástól elszakítani akaró, arctalanná tévő világban arra, hogy fogékonnyá váljunk a rosszra és a bizalmatlanságra

Annyi minden ömlik felénk, annyi negatív impulzus, támadás éri az embereket, annyira el vagyunk választva egymástól, hogy már egy sima levél is rossz érzéssel tölthet el minket. Ez történt velem is a napokban.

Egy levelet hozott a postás. Nem szokványos levél volt, ami leginkább azt jelenti, hogy nem számlát vagy hivatalos megkeresést tartalmazott. Mivel nem volt ünnep sem, így nem egy üdvözlő képeslapot rejtett a boríték. Amikor kinyitottam, sűrű sorokba rendezett, kézzel írott papírlapokra bukkantam. Itt azért már volt bennem egy félsz, némi szorongás. Az elmúlt években hozzászoktam már ahhoz, hogy különböző gyalázkodások, válogatott, alpári sértések zúdulnak felém az interneten, így az első gondolatom az volt, hogy valaki megint nagyon mérges lett rám amiatt, hogy megírtam a véleményemet. Mondjuk azon meglepődtem, hogy még arra is vette a fáradságot a frusztráltságában, hogy tollat ragadjon és kézzel írja meg a nemtetszését, de olyan mérhetetlen gyűlölet ömlik nap mint nap már sokunk felé, hogy el tudtam még ezt is képzelni.

Őszintén megmondom, egy idő után tényleg immunissá válunk a bántásokra, engem is egyre kevésbé viselnek meg ezek a dolgok, sőt inkább arra sarkallnak, hogy többet írjak, de persze ez nem jelenti azt, hogy olykor-olykor nem találnak el a szavak. Szóval nagy levegőt vettem és egy pohár vörösbort, majd kényelmesen elhelyezkedtem a székemben. Igyekeztem nyugodt maradni, és nekifogtam az olvasásnak, felkészülve arra, hogy hetedíziglen kárhoztatják majd a felmenőimet és még az utódaimat is, ahogyan az lenni szokott egy átlagos napon. Már az első sorok elolvasása után rájöttem, hogy mekkorát tévedtem. Egy kedves, félszeg bácsi írt nekem, aki egyenesen elnézést kért tőlem azért, hogy megkeresett ilyen formában. Megosztotta velem a gondolatait, az érzéseit, és betekintést nyújtott az életébe. Sosem tapasztaltam még ilyet. Rengeteg érzés kavargott bennem, amiket képtelenség lenne szavakba önteni.

Az az igazság, hogy ebben a rohanó, folyamatosan a jelenre és az egyénre fókuszáló világban egyre kevésbé figyelünk a másikra. Az idősebb korosztállyal pedig szinte egyáltalán nem foglalkozunk, sok esetben magukra hagyjuk őket. Ezek az emberek csöndesen szemlélik a világot, és visszavonultan élik az életüket. Nem kérnek semmit, nem várnak el már semmit, csak mosolyogva vagy éppen szomorkásan figyelik az eseményeket. A fiatalok pedig csak rohannak hátra sem nézve, miközben meg vannak győződve arról, hogy mindent jobban tudnak és csinálnak. Pedig a múlt és az idősek tapasztalatai, élettörténetei nagyon is figyelemreméltók, tanulságosak és lelket gazdagítók.

Minden embernek megvan a maga története. Olyan történetek ezek, amikre oda kellene figyelni, és meg kellene hallgatni őket. Nemcsak azokra a személyekre gondolok, akik a társadalom és a történelem megítélése szerint figyelemre méltó tetteket hajtottak végre, hanem a szomszéd Mari nénire és Pista bácsira is, akik itt élnek közöttünk, mellettünk, és csendben tették a dolgukat, élték az életüket. Érdemes elbeszélgetni velük, hiszen olyan koroknak, történéseknek lehettek tanúi, amiktől mi már nagyon messzire kerültünk, mégis hatással vannak ránk.

Egyetlen levél, egyetlen történet képes arra, hogy kizökkentsen a megszokott világból, tanítson valami újat, és elterelje a figyelmünket egy pillanatra a rosszról. Képes arra, hogy rávilágítson az emberségre, az empátiára, az odafigyelésre, és egy kicsit le is lassítson. Ad időt arra, hogy elgondolkozzunk, hogy magunkba nézzünk. Segíthet abban, hogy megálljunk egy pillanatra, és eszünkbe véssük azt, hogy egy nemzet tagjai vagyunk, akiknek támogatni kellene egymást,
és odafigyelni a másikra. Akiknek büszkének kellene lenniük erre a közösségre és erős kötelékre. Nem mindig arra kellene csak figyelni, ami elválaszt minket, hanem arra is, ami összeköt. Különösen igaz ez ezekben a vészterhes időkben.

Nemcsak a levélben foglaltak gondolkoztattak el, hanem már maga a levél létezése is. Eszembe juttatta, milyen kihívásokkal nézünk szembe, aminek az arctalanság és a másik ember démonizálása és törlése az alapja. Egyre kevesebb valódi emberi gesztussal, érzéssel és ingerrel találkozunk. Egyre jobban eltávolodnak egymástól az emberek, és egyre hajlamosabbak bezárni magukat a saját világukba, amit csupán képernyőn keresztül szemlélnek. Az internet és a közösségi oldalak lassan nem mások, mint ajtó és ablak nélküli gumiszobák, amelyekbe nem engedik be a fényt.

Pedig tényleg érdemes meghallani a káoszon, ordítozáson túli, csöndes, józan hangokat is. Érdemes megállni, megpihenni, elcsendesedni és kiszakadni ebből az eltorzult jelenből, kicsit visszatekintve a múltra, hogy okosabban, felkészültebben nézzünk szembe a kihívásokkal és a jövőnkkel. Kezdetnek elég annyi is, hogy meghallgatjuk a másikat, és engedjük, hogy kinyisson nekünk egy ablakot. Vagy írunk egy levelet.

(A szerző politológus, az IKoN elnöke )

Kapcsolódó írásaink

Kő András

Kő András

Krizantémok

ĀAhogy jártam a sírok között, mondogatni kezdtem magamban Károlyi Amy Drótvirág című versét, mert holnapután a krizantémok is lehajtják majd a fejüket, és elszáradnak

Rab Irén

Rab Irén

Mire kötelez a katonai eskü?

Ā„Felszámolják a Bundeswehr utolsó elit, még német egységeit, hogy aztán, figyelembe véve az összes előírt másságkvótát, állásközvetítőkön keresztül toborozzanak katonákat”