Vitéz Ferenc

Vélemény és vita

Mese-mese a Toronyból

Aláírtam a Kiállok Bagdy Emőke pszichológus professzor mellett petíciót

Nemcsak azért, mert még egyetemi éveimből személyesen ismerem, és sokat tanultam az általa átadott tudásból, amelyre már Kölcsey is szólított Parainesisében. Nem is azért, mert könyveit rendszeresen adom ajándékba, és azokat magam is ajándéknak tekintem. Nem is csak azért, mert bármilyen ideológia kötne hozzá, a szeretetén túl – hiszen ő maga a tiszta szeretet­elvet képviseli. De elsősorban azért, mert én is tanítok gyermekirodalmat a tanító szakos hallgatóknak, és bár a tanórákon, egyetemi hitvallásunkhoz hűen, tudatosan kerülöm a politikai állásfoglalást, tanárvoltom nem engedi meg, hogy kerüljem egyúttal az értékek közvetítését (egyetemi hitvallásunkhoz hűen).

Szeretem „tanári tornyomat”, mivel azonban nem tekintem magam egy felsőbbrendű tudás birtokosának, ez a torony elég magas és elég tágas ahhoz, hogy sokan bejöjjenek hozzám, és velem együtt nézzék a toronyból, hogy mi történik a világban. S ebben a toronyban – az etikai, esztétikai és filozófiai művek mellett – viszonylag sok mesekönyv is van. Nemcsak népmesék vagy a Perrault-, Grimm- és Andersen-, a Benedek Elek- és Arany László-klasszikusok, a Móra Ferenc- vagy Illyés Gyula-átiratok, de az olyan „mesék” is, mint a Jókai- és Gárdonyi-, a Móricz- és Molnár Ferenc-regények. Nem beszélve Lázár Ervinről és Csukás Istvánról vagy Szabó Magdáról és Fekete Istvánról.

A Meseország mindenkié (az út- és érzékenységtörő jellegű, éppen „soros” LMBTQ) könyv megjelenésével párhuzamosan, a magyar népmesék mellett tanítottam az őszi félév első részében Bruno Bettelheim klasszikus értékű művét. A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek című könyv – melynek bevezető része A lélekben érlelődő jövő címet kapta, hiszen a mesék lelki attitűdformáló, így a személyes és közösségi életelvek szerepére is figyelmeztet – nem véletlenül alapmunka a gyermekirodalmi és -lélektani szakirodalomban. Olyan kérdéseket feszeget, olyan jelentéstartalmakra világít rá, melyeket a kisgyerekekkel, de még a kisiskolásokkal sem tanácsos megosztani, ellenben az ezekkel a korosztályokkal foglalkozó szakemberek (nemkülönben a szülők) számára is hasznos azok megismerése.

Minden mesének (mint minden irodalmi műnek) legalább két vagy több olvasata létezik. Ez attól függ, hogy ki és milyen világképpel és értékrenddel, milyen életkorban és lelki helyzetben, fiúként-férfiként vagy lányként-nőként értelmezi az olvasmányt. Nem mindegy, hogy egy bizonyos történettel tíz- vagy húszévesen, ötven- vagy nyolcvanévesen találkozunk-e; illetve egy vallásos művet például egy ateista vagy egy ateista művet egy hívő ember olvas-e.

A klasszikus „varázsmesék” esetében a cselekmény ártatlan szüzsének tűnik csupán, míg a szimbolika gyakran az ártatlanság elvesztéséről szól. A mese a gyermeki biztonságérzést is szolgálja, hiszen nem itt és most történik; a mítoszi „pesszimizmussal” szemben a biblikus „optimizmusra” hangol; kreativitást és asszociációt fejleszt, ami pedig nélkülözhetetlen a teremtő jövőhöz.

De kell-e drasztikusabb mese a gyermek „érzékenyítéséhez” annál, hogy a Jancsi és Juliska történetében az „éhező” szülők megszabadulnak gyermekeiktől, a test­-vérpár orális túlélése azonban arra készteti őket, hogy gondoskodjanak aztán a szüleikről is? Hogy a „három kismalac” közül az örömelvet félretevő, a jövőről gondoskodó, így kőházat építő malac tudatossága vezet a gonosz (a farkas) legyőzéséhez? Hogy Piroskát megeszi a farkas, mert a kislány nem törődött az édesanya intésével, így gyermeki ártatlanságát megrontja a leselkedő szatír, noha annak vesztét épp az „éhsége-szomjúsága” okozza végül? Hogy Hófehérkét a mostoha gyilkos féltékenysége űzi el, mely nem nyugszik, míg a tükröt nem formálná saját torzképére át; vagy Csipkerózsika (a „serdülőkor meséjében”) azzal is szembesül, hogy fizikai nővé válása (az orsószúrás nyomán kicsorduló vér) nem jelenti a lelki és szellemi érettségét is, ezért várakoznia kell (hosszú „álomban”), míg rátalál az igazi társ? – Ezek avítt történetek, de még a Disney-stúdió sem szolgálta kellően az érzékenyítést…

A „meseország” valóban mindenkié, így van már ez évszázadok óta, a mesei tudattalanban archaikus tapasztalatok öltenek jelképes formát – ezért nem szabad senkinek sem kisajátítani ezt az országot, átalakítani és átmagyarázni. Nem is tudom, melyik a nagyobb bűn: Piroska farkasát vegetáriánussá tenni (lásd Bárdos József kiváló kritikáját arról, hogy a felnőtté avatásnak szükségszerű és egymással fölcserélhetetlen stációi vannak), vagy az, hogy Hamupipőke leszbikus, a királylány feminista, és az új szereplők szembeszállnak a népmesék (és a nép) alapvetően heteroszexuális modelljeivel.

Persze, arról is szólnak klasszikus meséink, hogy a felnőtté válás során számos próbát kell kiállni, és a legkisebb fiú – ha elég érzékeny mások problémáira; elég erős a gonosz legyőzésére és elég furfangos, hogy túljárjon az ellenség eszén – végül elnyeri a királylány kezét, a fele királysággal együtt. Tanulhatnánk a legkisebb fiúktól, mert úgy tűnik, hogy a gendermesék nemcsak a fele, hanem az egész királyságot is akarják, fele-ségtelen és egész-ségtelen jövőt rajzolva elénk.

A fönti okok mellett ezért is írtam alá a Kiállok Bagdy Emőke pszichológus professzor mellett petíciót.

(A szerző irodalomtörténész)

Kapcsolódó írásaink

Kondor Katalin

Kondor Katalin

Emlékezzünk?

Ā…valószínűleg örök kérdés marad, hogy vajon a felejtéstől vagy az emlékezéstől válhatunk-e jobb emberré?

Jánosi Dalma (Róma)

Jánosi Dalma (Róma)

Gendercunami

ĀBoldogabb lennék, ha mindez nem történne meg. Ha nem a gender mesekönyvek körüli hisztériát citálná a magyar sajtó

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom