Egy nemzeti ünnep és egy nemzeti szégyen

Mert erre aztán rajtunk kívül tényleg senki nem képes. Egyetlen nemzet sem fordul a saját nemzeti ünnepén saját maga ellen – rajtunk kívül. Hiszen a magyaroknak az a több mint kilencven százaléka, akinek már nincsenek személyes emlékei 1956. október 23-ról, nagyon is személyes, élő és fájó emlékeket hordozhat egy másik év másik napjáról, amely ugyanígy, ugyanehhez a forradalomhoz kötődik, ugyanúgy mindörökre: 2006. október 23-ról.

Az talán a legfájóbb, hogy minél távolabb kerülünk 2006 őszétől, annál nehezebb visszanézni az akkor történteket fényképeken, videón vagy a YouTube-on. Mert minél messzebb vagyunk attól a világtól, amelyben mindez megtörténhetett, annál jobban szégyelljük magunkat. És a legdühítőbb, hogy nem mások, hanem magunk miatt szégyenkezünk.

Azok miatt, akik – állítólag – ugyanúgy magyarok voltak, és a rend, a biztonság megőrzése lett volna a feladatuk, és hogy biztosítsák a méltó megemlékezést. Bár akkor nemcsak azok váltak méltatlanná a nemzeti ünnephez, akik az utcákat sáskamód megszállva támadtak az ünneplőkre, hanem azok is, akik az utcára küldték őket.

Százunk közül kilencvenkilencen már akkor biztosra vették, hogy a vétkeseknek legfeljebb szemöldökráncolással súlyosított ejnye-bejnye lesz az osztályrésze. Igazuk lett. Pedig egy fegyveres testületben a létező legegyszerűbb egy vétkest kinyomozni. A dolgoknak forrásuk van: parancsnak hívják. És amíg ez a parancskiadótól eljut a parancsteljesítőig, pontosan rögzített nyomai vannak, ki mit tett, vagy ki mit mulasztott el. Parancsot adni és teljesíteni egyaránt felelősséggel, a közben vétett hiba pedig felelősségre vonással jár.

Van-e valaki, aki ezzel ne lenne tisztában? Hiszen a rendőrkapitány felelős azért, milyen hatása lesz a parancsainak, beosztottjai felelősek azért, ami a parancsok nyomán történik, a „kisrendőrök” pedig felelősek azért, mit engedhetnek meg maguknak. Ha nem lehetnek biztosak abban, hogy büntetlenül megtehetik, ők bizony egy légyre sem fogják felemelni a kezüket.

Én jól emlékszem a nem is olyan régi október huszonharmadikákra – de a március tizenötödikékre is –, amikor olyan volt Budapest, mintha idegen világbeli rovarok szállták volna meg. Mert az ellenünk vezényelt rendőrökön minden idegen volt: az ízeltlábúakra emlékeztető páncéljuk, sisakjuk, még a színük és a szaguk sem volt megszokott. Aztán végre az arcukba néztem – és az bizony nem volt idegen. Magyar arcok voltak. Az őseik az enyémekkel együtt ott voltak Nándorfehérvárnál és Limanowánál, de ott voltak Mohácsnál vagy a Donnál is. A mieink voltak, de akkor mégis, megcsúfolva mindent, ami ehhez a szóhoz kötődik, valami titokzatos és gonosz erő ellenünk emelte a kezüket: ellenünk, az övéik ellen.

Bizony ők felemelték férfiakra és nőkre, öregekre és gyerekekre, tolókocsis rokkantra, középkorú házaspárra, az éppen arra járó vagy valamelyik kocsmában üldögélő hétköznapi emberekre. Olyanokra, akikről pontosan tudták, mert tudniuk kellett, hogy erre semmi okot nem adtak. Hiszen a kiképzésük során – éppen a saját érdekükben – alaposan beléjük sulykolták, hogy a rendőrségi törvény szerint mikor indokolt, mikor törvényes az erőszak és a kényszerítő eszközök alkalmazása.

Márpedig azon a napon elsöprő többségben a mit sem vétők váltak a törvénytelen erőszak áldozatául. Elismerem: voltak személyek és szituációk, ahol azért „rezgett a léc”, és talán néhány esetben valóban indokolt és törvényes lett volna az erőszak bevetése. Ám akkor sem így, minden differenciálás, mérlegelés és válogatás nélkül.

Éppúgy válogatás nélkül, ahogy az ávósok lőttek az emberekre a Szabadság téren fél évszázaddal azelőtt. Mert 2006-ban a történelem valóban megismételte önmagát. Igen, valóban hatalmas különbségnek vehetjük, hogy emberhalál nem esett. Az 1956 óta eltelt fél évszázad legalább erre az egyre jó volt: olyan hatalom már nem állt a támadók mögött, amely felbátorította volna őket az ölésre.

Valamekkora hatalom azonban mégiscsak állt, hiszen hogy is mondtuk feljebb? Az államhatalom képviselői nem viselkednek így, csak ha tudják, hogy büntetlenül megtehetik. 1956-ban az ávósok is ezért tették, amit tettek, és 2006-ban is ugyanezért voltak olyanok az utcára vezényelt rendőrök, amilyenek. Egyszerű következtetés ez. Nem kell hozzá veterán jogásznak lenni.

Úgy tűnik, ugyanezt a következtetést vonták le azok is, akiknek éppen a törvényesség védelme és számon kérése lett volna a dolga. Azok, akik tényleg a szó szoros értelmében futószalagon gyártották az őrizetesek előzetes letartóztatását indítványozó, aztán azokat elrendelő végzéseket – a fellebbezéseket ugyanígy, futószalagon utasítva el. Akik rengeteg esetben figyelmen kívül hagyták a jogilag (de emberileg és logikailag is) ordító módon releváns tényeket. Akikben az emberek a történtek ellenére még így is és még akkor is, szinte az utolsó utáni pillanatig megbíztak.

Ám a történelem nemcsak az utcákon és a tereken, de a tárgyalótermekben is megismételte önmagát. Ismét szembenézhettünk a kommunista rendszer sok, felháborítóan cinikus „jogelve” közül is az egyik legcinikusabbal: „A kényszerintézkedés alatt álló egyén nincs abban a helyzetben, hogy mérlegelje vagy kifogásolja a kényszerintézkedés jogosságát.” Bizony, eredetiben imigyen hangzott a kezdetek kezdetén, talán ’45–46 fordulóján konstruált, jellegzetesen kommunista direktíva, amely 2006-ban ismét kőbe vésett jogelvként függött a Magyar Népk…- bocsánat: Köztársaság – ügyészeinek és bíráinak feje felett.

Azonban, véli nagy naivul az ember, a bátorságot valahonnan nekik is meríteniük kellett. A gondolat adja magát, megkerülhetetlenül és ismét: az államhatalom képviselője csak akkor él vissza a hatalmával, ha tudja, hogy büntetlenül és következmények nélkül teheti. A hatalommal való visszaélés viszont bűn, a bűnnek pedig áldozata, sőt, áldozatai kell hogy legyenek. Hiszen a büntetőjog örök axiómája: ahol áldozat van, ott tettes is van. Ez a kettő egymás nélkül nem létezik.

Ne legyünk képmutatók: pontosan tudjuk, kik álltak azok mögött, akik visszaéltek a hatalmukkal. Kétségünk sem lehet afelől, kik teremtettek olyan helyzetet, hogy sem a rendőrkapitánynak, sem közvetlen alárendeltjeinek nem kellett tartania felelősségre vonástól, és a közemberek is nyugodtak lehettek afelől, hogy egy kis öregasszonyverésért vagy szemkilövésért a kutya sem fogja vegzálni őket. Igaz: néhány lelkes és elhivatott ügyvédnek köszönhetően azért volt néhány ejnye-bejnye, nagy szűkölve kifizettek valamennyi aprópénzt néhány kettétört életért, és hellyel-közzel megismerhettük a bűnösök neveit is. Mégis, valahogy nem ez volt, amit a történtek után vártunk. Sőt: amit elvártunk. Ma már tudjuk, hogy olyan vágy ez, amely örökre kielégítetlen marad. Ki tudja, ebben az esetben talán így mutatkozott meg a magyar társadalom következmények nélkülisége, amely érdekes módon mindig jobban érvényes azokra, akiknek több hatalom van a kezükben?

Lassan másfél évtized múlt el azóta. Akik akkor gyerekek voltak, ma már felnőttek. Az akkori fiatalok lassan középkorúak, az öregek közül pedig sokan nincsenek már közöttünk. Az idő múlása mindig csak az olyan sérelmekre nézve áll meg, amelyekre – ezt némi élettapasztalat birtokában valamennyien megértjük – nem kapunk és nem is remélhetünk semmiféle elégtételt. Egy dolgot azonban remélhetőleg megtanult ez a következmények nélküli társadalom. Akik méltatlanokká váltak a nemzeti ünnephez, azok méltatlanokká váltak a nemzethez is.

Mert hát, az ördög vigye el, megint itt van. Az unikálisan és letagadhatatlanul magyar mizéria, ame-lyet senki nem képes a fejünkre idézni, csak mi magunk. Csupán remélhetjük: 2006 ősze után képesek vagyunk arra is, hogy legalább a tanulságait levonjuk.

(A szerző jogász)