Frigyesi András

Vélemény és vita

Az érték a mérték

Amikor a színház a világot mint változót mutatja be, egyúttal jó szándékú változtatásokat is megfontolásra ajánl. Manapság sok jelenség nyugtalanító: eltorzult a becsület, a tisztesség, a tolerancia, de még a szabadság fogalma is

Elveszett a példaértékű morális magatartás. Az értékrend centrumába a pénz került, sokan önzővé váltak, szellemileg eltunyultak. Európa-szerte tömérdek médiumból ömlik a népkábító szenny.

Döbbenetes a szellemi pusztulás és az identitásvesztés. A Budapesti Corvinus Egyetem professzora, Tózsa István évek óta rendszeresen méri fel az egyetemisták magyar identitással kapcsolatos tudásszintjét. Meghökkentő tájékozatlanságot tapasztalt, nemzetiörökség-tervezés címen új tantárgy bevezetésére kényszerült. Mert Európa multikulturális arculatához igenis hozzátartozik a magyar nemzeti kultúra létezése is. Annak gazdag múltjára lehet értékes jövőt, nemzeti kohéziót építeni.

A szellemi pusztulás ellen és a magyar identitás értékrendalapú megerősítésében a művészetek sokat tehetnek. A valós idejű érzéki megjelenítés okán a színház társadalmi hatóereje különösen nagy. A színházat azért finanszírozzák közpénzből, mert a köznek szüksége van rá. Emberjobbító intézményként a színház az időbeli és a térbeli jelennek tükröt tartó, magával ragadó szórakozás, amely túlmutat a hétköznapokon. Valós értékek minőségi közvetítésével megtisztult, katartikus lelkiállapotot idéz elő. A gondolkodás, az élményszerzés és a közvetlen kommunikáció tere.

A színházat nélkülöző társadalom nyomorék, mert önmaga megismerésének nélkülözhetetlen dimenzióiról mond le. A színháznak szabadnak kell lennie. Mércéjéül nem a torz értékrendű külső sugallatok, hanem kizárólag munkatársainak lelkiismeretessége szolgál.

Szabad színház. De miben áll a szabadság? E kérdés világnézetek állandó vitája, mert nagy embercsoportok gondolkodási kiindulópontja más és más. Ezt tudomásul kell venni, és kölcsönös toleranciával el kell fogadni, mert egyik álláspont sem bizonyítható természettudományosan. Az egyik felfogás szerint az abszolútum az anyag, a világmindenség önmagát magyarázza, benne az ember abszolút szabad, nem korlátozza más, legfeljebb embertársának ugyanilyen szabadsága. Jó és rossz meghatározója, vagyis a mérték az ember. Az „Önmagam levék / Enistenemmé, és amit kivívok, / Méltán enyém. Erőm ez, s büszkeségem” alapon állva tehát korlátozás nélkül bármit megtehetek, amit lehet.

Ám a Lucifernél is erősebb „hajszál..., / Mi korlátozza büszke lelkemet”, a Teremtőtől függő emberre utal. A mérték a Teremtő, az ember szabadsága azt jelenti, hogy választhat jó és rossz között.

Mindez alázatra, önkorlátozásra int. Személyes és közösségi döntéseink vállalt értékrendünktől függenek. A színház mindkét alapállást, a küzdést és diszharmóniát vágyó Lucifert, valamint a küzdést és a bízva bízó hitet adó Teremtőt szabadon és egyszerre képes megjeleníteni.

Szabad egyetem. Ennek mércéjéül is munkatársainak lelkiismeretessége és a képzés eredményessége szolgál. A megbízható mesterségbeli tudással rendelkező, hiteles és ezért népszerű színészek minden helyzetben értékrendet befolyásolnak. De hogyan lesz egy mai fiatalból szakmailag pallérozott és hiteles személyiség? Itthon és részben külföldön szerzett tapasztalataim (a 80-as évek második felében rendezőhallgatókat tanítottam Grazban, az ottani főiskolán) sarkallnak az alábbi gondolatok megosztására.

Ma – Európa-szerte – túl sok a trágár, értékhamisító színházi produkció. Mára több színész végzett úgy, hogy nem érti, mi a szabadság, nem lett igényes kultúrafogyasztóvá, nem nevelték alázatra, nem tudatosították benne, hogy művészeti munkája szolgálat. Nem kapott erkölcsi alapokat. Az alázat teljes hiánya, a „ma élek, tehát nyilván okosabb vagyok Shakespeare-nél és Madáchnál, Verdinél és Erkelnél” pökhendi mentalitása vezet a hamis értékrendű produktumok előállításához. Úgy érzi, joga van akár a mű pontos megértése nélkül meghúzni, akár megerőszakolni is azt, hogy saját mániái megjelenítéséhez alkalmas torzót kapjon. Azt gondolja, szabad a mű nyelvét korlátlanul aktualizálni, akár olyannyira trágárrá tenni, hogy például az egyetemi diplomamunkaként bemutatott, trendi Bánk bán „hazafiságkereső tragédia” csak tizenhat éven felüli nézőknek ajánlható. Hiszi, hogy joga van az eredeti mű mondanivalójától eltérőt az eredeti szerző neve alatt tálalni. Valóban joga van rá? Szerintem nincs.

A kórtünet egoista, öntelt korunk lenyomata.

Billegnek a szakmai alapok is. Többeknek nehézkesen megy az értelmes szövegolvasás. „Mit nekem a művészi beszéd, nem baj, ha kásásan artikulálok – tükröt tartok ugyebár az utcának, ráadásul a színház nyilvánvalóan rossz akusztikája tesz hallhatatlanná –, nem baj, ha zavaróan téves helyre teszem a hangsúlyt, mert az úgy egyéni.”

Az 1965 februárjában brutális robbantásokkal lebontott Nemzeti Színház 1400 ülőhelyes és mintegy 470 állóhelyes nézőterét az akkori Lukács Margitok, Básti Lajosok, Sinkovits Imrék mikroportok nélkül gyönyörűen
bebeszélték…

„Mozgásom eklektikus, nem tudok a színpadon frakkot hordani, szoknyában leülni – sebaj. Az a lényeg, hogy feltűnjek, mert a személyes sikeremért megy a buli, nem a közös ügyért.”

Íme, a trendin egoistává vált versenyszellem diadala. Hiányzik az igényesség, a hivatástudat, de ez jórészt a társadalom hibája. Az iskola sajnos elvesztette méltóságát.

A pályára felkészítő intézménynek és tanárainak felelőssége elvitathatatlan. Rajtuk múlik, mit és hogyan ültetnek a színész- és rendezőképzés során a művészpalánta agyába, lelkébe. Összetörik-e vagy kibontják személyiségét és tehetségét? Tisztázzák-e, hogy mi a tudás, az ihlet és a rutin szerepe a hétköznapi munkában? Hogyan lesz a fiatal kollégának tartása, amelytől hiteles lesz, mert értékrendileg nem manipulálható? Milyen az alázatos tanulás? Miként fogja megérteni, hogy a bemutatandó mű szerzői szándéka határozza meg, mi az ő dolga a szerepformálásban, és a rendező alakítja annak hogyanját?

Miként kell érteni a „tükröt tart a természetnek” elvét? Hogyan válik az égtájak biztos megmutatásával mintegy iránytűvé, amely adatait felhasználva a néző majd eldönti, merre indul el? Hogyan jöhet létre az elmélyült műhelymunka? Milyen szabadságelv és értékek mentén határozzák meg a színház feladatát a mai, aggasztó kulturális környezetben? A kiszolgáltatott társadalmi rétegeknek: a gyerekeknek és a kiskorúaknak szóló előadásaikkal a lélekgyilkos genderőrület lopakodó terjeszkedését szolgálják-e majd, vagy világos erkölcs mellett korrekt toleranciára tanítanak-e?

Munkájuk értékrendi centrumába az egoizmus és a pénz, vagy a múlt értékeit a jelenben láttató, jövőépítő törekvés kerül-e? Akarnak-e, tudnak-e méltó nemzetképet közvetíteni? Valódi értékeket mutatnak-e fel? Létre tudják-e hozni múlt, jelen és jövő kapcsolatát, teremtenek-e generációs hidat az idősek és a fiatalok között? Megértették-e, hogyan működtethető a dialógus?

A fő kérdés most az, hogy egy vitatott, nekünk nem tetsző helyzetben mire van szabadságunk, s hogyan élünk, vagy hogyan élünk vissza ezzel? Az ember szabad akarattal állhat a jó vagy a rossz mellé. Választhat. Nem eldöntheti, meghatározhatja, hogy mi a jó és mi a rossz, hanem fölfedezheti, és aztán szabadon dönthet mellette. Szabadságunk azt
jelenti, hogy az ösztöneink nem tartanak teljes rabságban minket, van bizonyos mozgásterünk. De nem korlátlan. Az ember annál szabadabb, minél inkább uralja önmagát. Szabadságunk tulajdonképpen abban áll, hogy képesek lehetünk akarni a jót, dönteni a felismert jó mellett.

Bőven sorolhatók még a kérdések. Van sok alkalmas felkészítő tanár is, aki tudja, hogy a színházra mint emberjobbító intézményre van szükség. A hagyomány és az újítás egységét etikai alapszabályként érvényesítő, állandó megújulásra képes munkára. Értékrendszert közvetítő, derűt sugárzó, hitet adó műhelyekre. Társadalmilag releváns értékteremtő erőre.

Az SzFE körül mára kialakult helyzetben kik és milyen eszközökkel küzdenek a fenti ideálért? Az SzFE szabadságáért harcba indulók vajon milyen szabadságra vágynak, milyen korlátoktól akarnak szabadulni?

(A szerző rendező, tanár, ny. színházigazgató)

Kapcsolódó írásaink

Őry Mariann

Őry Mariann

Ki védi meg Európát?

ĀA köztársaságot érte támadás! – így szólt az egyik pátosszal teli politikusi reakció arra, hogy egy tizennyolc éves csecsen bevándorló a nyílt utcán lefejezett egy francia tanárt, mert az megmutatta a diákjainak a Charlie Hebdo Mohamed-karikatúráit

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom