A szerződések kultúrája

A második világháború sokkoló tanulsága és a kommunisták bukása után a szolidaritás és az összetartozás lehetőségét kétszer is elszalasztottuk: maradt a szerződések élettelen mondatai mögött álló kötelezvény, a be nem tartástól való fenyegetettség és a holt betűktől való egzisztenciális félelem. Mert az számít, ami le van írva, azért vagyok (csak) felelős, amit papírra vetettünk, mindegy mit érzünk, gondolunk és mi az, amit megtanultunk.

A politikai diskurzusok egy része ma szemantikai viták terepe. Mit értünk a jogállamiságon, a demokrácia fogalmán, hogy definiáljuk a család, az emberi jogok és a keresztény kultúra jelentését? A politikai frontvonalak másik része azonban a valóssággal való kapcsolat által válik láthatóvá. Mit gondolunk a létező és tapasztalható bevándorlásról, mit teszünk mellette vagy ellene? Befogadunk vagy nem? Integrálunk vagy nem? Kinyitjuk a határokat vagy nem? Másképpen: multikulturális társadalmakat építünk a 21. században, vagy a nemzeti hovatartozást, az anyanyelvi és hitbéli kereteket, kulturálisan egységes hagyományainkat fogjuk erősíteni, ha az összetartozásról, a szolidaritásról és az ebből eredő felelősségünkről beszélünk.

A bevándorlással kapcsolatos legújabb bizottsági javaslat ismét félre fog csúszni. Mert nem tudja és nem is akarja az európai ember létezésének aspektusait megérteni, ezzel szemben a szabályozás minden kicsi részletére odafigyel (százötven oldalon keresztül!). Nem képes megragadni a jelent, és nem akarja a jövőbeni létünkért való felelősséget vállalni. És persze továbbra is a politikai korrektség rabságában vergődik. Röviden: a javaslat tartalmát a valóságtól továbbra is szakadéknyi űr választja el.

Az unió vezető bürokráciája felismerte azt (de mekkorát késve!), hogy a migrációval kapcsolatos uniós szabályok az elmúlt öt (illetve a módosított változataik az elmúlt négy) évben megbuktak. A határokat ellenőrizni és védeni kell (ki mer már a magyar kerítés ellen komolyan szót emelni?), az illegális bevándorlást megállítani, a jogosulatlanok esetében a visszaszállítást megszervezni szükséges. De a valóság – egész addig, míg a végső kérdésekre nem adunk közös választ – továbbra is távol van a jogi mechanizmustól.

A javaslat ugyanis, amely – ha egyáltalán végigmegy a hosszadalmas jogalkotási folyamaton (Európai Parlament, ismét a bizottság, tanács, majd lehet, hogy körbe-körbe újra és újra) – a nemzet létét továbbra is tabunak tartja, a létező multikulturális társadalom absztrakt fogalmát pedig univerzálisan megvalósítható politikai célként állítja elénk. Pedig a kérdés nem az, hogy az átnevezett kvóta (distribution key, azaz elosztási kulcs), az áttelepítés és az integráció szabályai milyenek lesznek a jövőben, hanem az, hogy mit gondolunk a bevándorlásról. Integráció vagy nemzeti önvédelem? És, ahogy minden mai politikai kérdés mögött, ebben az esetben is láthatjuk a jobb- és a baloldal egykori törésvonalát felülíró új frontvonalat: lokalitás a globalitás ellen. Ez a lényegi, ha úgy tetszik, metapolitikai kérdés az, amelyre választ kellene adnunk a legjobb tudásunk és tapasztalataink szerint, mielőtt bármilyen szerződés szövegalkotásába kezdünk. Leginkább pedig azelőtt, mielőtt bármilyen kötelező megállapodásba beleírjuk a szolidaritás, az összetartozás és a felelősségvállalás fogalmát.

A nyugati civilizációt jogosan temethetjük, mert kulturálisan és gazdaságilag is válságba került, Európa megtorpant. Megölte saját Istenét, lerombolta hagyományos értékeit. A bűntudat kultúrája és a sérelmek politikája szétfeszítette a hagyományos értékek szerinti szolidaritást. Nincs transzcendentális habarcs, ami összetartana minket, csak az uniós szerződés holt betűi rónak ránk téves válaszok alapján kialakított, értelmetlen kötelességeket. Az Európai Unió bürokratái továbbra is úgy vélik, hogy az összetartozás, a szolidaritás és a felelősségvállalás alapja egy jogi szöveg elfogadása, egy papírra vetett szerződés lehet csupán. Ez pedig nem a bevándorlás egyik hiányos és (félre)kezelésének problémája lett mára, hanem a probléma maga.

(A szerző filozófus, XXI. Század Intézet)