A neokonzervativizmus bárkája

Ugyanis a neo jelző itt azt sugallja, hogy a konzervatív világnézet a múlt ideológiája, aminek már egyszer leáldozott a csillaga, irrelevánssá vált, majd eltűnt, hogy bizonyos történelmi körülmények között aztán újra színre lépjen. A neo­kon nem véletlenül pejoratív jelzőként használatos a baloldal fogalomtárában. Szándékosan azt próbálja beiktatni a köztudatba, hogy a konzervatív értékek újraélesztése egy anakronizmus, a múlthoz való irracionális ragaszkodás.

Az viszont tény, hogy a 2000-es évek első évtizedében a főleg amerikai republikánusok politikáját meghatározó ideológiai irányvonalat legtöbben neokonzervatívnak nevezték, és ez ellen maguk a George W. Bush elnök körébe tartozó döntéshozók sem tiltakoztak különösebben. Ez vezérelte a World Trade Center elleni 2001-es támadás utáni amerikai terrorellenes harcot és a Bush-kormányzat külpolitikáját. Mennyire ironikus, hogy ez a sokat kritizált és a baloldal által démonizált politikai irányvonal ma épp az EU elitjének eszköztárában éli túl a változó időket! Valószínűleg nem tudatosan, de ők is belegabalyodtak abba az ideológiai hínárba, ami a Bush-külpolitika csődjét jelentette, és ami az Egyesült Államok nemzetközi megítélését súlyosan rontotta.

A Bush-külpolitika egyik alaptétele a dominóeffektus volt: dönts meg erővel egy zsarnoki rendszert, és a térség többi ilyen rezsimje is elesik. Az amerikai elit döntéshozói szinte térítőkként értelmezték magukat a közel-keleti térségben, a demokrácia és amerikai értékek evangélistáinak. Ian Shapiro politológus szerint ez a naiv elképzelés pont a kelet-közép-európai nemzetek 1990-as években történt demokratizálódásának tapasztalatából táplálkozott. Úgy, ahogy a vasfüggöny mögé szorult nemzetek 1989 után a parlamentáris demokráciát spontán felkarolták, ennek vitathatatlan előnyeit felismerve, a közel-keleti népek is majd nyilván így tesznek, ha megteremtik nekik erre a feltételeket. Olyan apróságokat ez az elmélet már figyelmen kívül hagyott, hogy a térség országainak lakossága eleve nagyrészt Amerika-barát volt, és a parlamentarizmusnak, demokráciának nálunk megvoltak az erkölcsi és történelmi alapjai.

Az egész demokráciaexport-vállalkozásnak végül is sikerült egy dominóeffektust elindítania, csak nem azt, amit az amerikaiak kivételességtudatukból fakadóan megálmodtak. A térség vérszomjas diktátorait még pusztítóbb vallási fundamentalista csoportok váltották fel, amelyeket sokkal nehezebb volt féken tartani. A nem konvencionális módszerekkel harcoló új ellenfelet a szövetséges hatalmak proxyháborúk indításával próbálták visszaszorítani, külföldi zsoldosok (mint a Blackwater) és helyi fegyveres vallási csoportok támogatásával. A harc tipikusan neokon alapelve pedig az volt: aki nincs velünk, az ellenünk. Tehát vannak jók és rosszak, és hogy ki melyik csoportba tartozik, azt a vélhetően mindenki számára ismert univerzális értékek szerint lehet megítélni.

Kísértetiesen hasonlít ez ahhoz a felfogáshoz, amely ma az Európai Uniót dominálja. Itt is egy, önkényes kritériumok alapján megfogalmazott, erőszakos „demokrácia” exportja zajlik az európai értékek evangelistái által, és egy uralkodó csoport hatalmi ambíciói határozzák meg, mik is azok az univerzális értékek, amelyeket a megcélzott nemzeteknek feltétel nélkül kell elfogadniuk. Az általuk terjesztett portéka, a multikulturalizmus és nyílt társadalom felülírja a klasszikus parlamentáris demokrácia szabályait, a rezsimváltoztatás az eszköztáruk szerves része. Emellett ők is reménykednek a maguk dominóeffektusában, lásd a nagy sikerrel haladó nemzetállam-döntögetést, amely az Ibériai-félszigettől egészen Bécsig szinte megállíthatatlanul halad előre. De amikor a dominók egyszer csak megálltak a magyar határon, a frusztrált értékimportőrök bevetettek minden elérhető eszközt: jogállamisági vizsgálat örve alatt proxyháborúkat indítottak a magyar választók és az általuk demokratikusan megválasztott képviselők ellen. Jól fizetett zsoldosokat toboroztak belső bomlasztás céljaira a magukat civileknek tituláló politikai lobbiszervezeteknél, és nemzetközi fórumokon koncepciós eljárások tucatjaival próbálták ledönteni a dominó utolsó darabjait. A keleti Ahmed Chalabikat a nyugati Gerald Knausok váltották fel, azt ígérve, hogy anyagi támogatás fejében garantálják nekik a sötétségben élő bennszülöttek lelkes lojalitását.

A brüsszeli győzelemittas elitnek csak arra kellene vigyáznia, hogy Magyarország ne váljon az unió Abu Ghraibjévé. Ez volt az az amerikai katonák által elkövetett önkényeskedésekről elhíresült iraki börtön, amely végül végérvényesen megdöntötte az amerikai modell erkölcsi fölényébe táplált hitet, és magával hozta az úgynevezett neokonzervatív külpolitika bukását. Egyre inkább úgy érződik, hogy mi is sokkal inkább az EU foglyai, mintsem tagjai vagyunk. Ahogy amott tették a foglyokkal, akképp próbálja Brüsszel is megalázni, meghurcolni a globalizációnak ellenálló utolsó nemzetállamokat, rájuk uszítva civil báránybőrbe bújtatott harci kutyáit. Az összefogás prófétái lelepleződtek mint megosztók, a béke hírnökei, mint az európai hideg polgárháború mozgatói, a jólétet osztogatók mint fosztogatók. Vajon meddig tart még, amíg megértik, hogy elherdálták erkölcsi fölényüket és azt, hogy minket nem lehet helyettesíteni egy másik, manipulálhatóbb néppel, mint ezt tették a saját nemzeteikkel.

(A szerző teológus, újságíró)