XL családos anyák milliárdjai és a gendermacák

Nagyon meg kell becsülni az XL, bizonyos esetekben XXL családok édesanyáit, ahogy persze minden édesanyát, aki bármennyi gyermeket nevel. Azonban a háromnál is többet vállalók tarthatják életben a jövőbe vetett hitünket és lassíthatják le, esetleg állíthatják meg a lejtmenetbe került demográfiai mutatót. Most már nem is akármilyen édesanyák kellenek, hanem a szülőséget igazi hivatással és jó kedvvel négy, öt, hat vagy annál több gyermeket vállaló emberi kiválóságok. Előre bocsátom, hogy egy emberi élet, egy nő élete is lehet teljes és szép gyermek nélkül, egy, két gyermekkel is, bárki önhibáján kívül is lehet gyermektelen, ez nem egy verseny. Vannak azonban olyan tagjai társadalmunknak, akik sajátos küldetést vállalnak. Róluk kell közösen gondolkodnunk.

Mivel az XL családos édesanyák lesznek a magyar gazdaság jövőjének bizonyos területen a topmenedzserei, csúcsvezetőkhöz méltó anyagi biztonságot is kell adni nekik. Mielőtt bárki elvetemülten bolondnak nézne, hogy vannak-e ilyen nők, megnyugtatom, vannak. Piliscsabán, ahol élek, mi az öt gyermekünkkel középkategóriás bevállalósak vagyunk. Templomunkat kinőttük, óvodáink tele vannak, katolikus iskolába, középiskolába a bekerülésért sorállás van.A családok döntő része nem azért vállalt sok (XL család) vagy még több (XXL család) gyermeket, mert gazdag, mert megteheti vagy megéri, hanem egész egyszerűen azért, mert szeretik az életet. Az elmúlt harminc év családtámogatásainak nagy része, tisztelet a kivételnek, ezeket az édesanyákat vagy egyáltalán nem becsülte meg (Bokros-időszak mondása: ezek a katolikusok vannak annyira hülyék, hogy ha van pénz, ha nincs, akkor is szülnek…), vagy a gyerekek melletti munkavállalásra ösztönözte: a gyereket bölcsibe, oviba, iskolába, a nőket mielőbb vissza a munkába.

Nos, nálunk, akiket ismerek, még ha kevesebb is jut bármiből, még ha egymásnak is adják a testvérek és a családok a kinőtt ruhákat (nekünk is legalább negyvenládányi van a padláson), még ha nem is olyan csillogó-villogó minden, az anyák boldogan maradnak otthon. Mert az anyának a gyerek mellett a helye – tartják a velünk azonos élethelyzetben élők is, és tapasztalatból hozzáteszik, hogy fiatalon nem feltétlenül a traktoron, a bankban, a katedrán vagy bármilyen munkában, karrierépítésen kell fáradoznia egy nőnek, mert a biológia már csak olyan, hogy a fiatal szervezet tud leginkább anya lenni.

Ez az elsődleges, másnak meg nem adatott hivatás, az alapvető, legmélyebb emberi hivatás: az anyai. Csak ő folytathatja az életet, csak ő adhat életet az életnek. Több cikkemben foglalkoztam már a női­ség méltóságának döntően a liberalizmussal összefüggő elsekélyesedésével, kiüresedésével. Ez mára oda vezetett, hogy a nő legnagyszerűbb, teremtő hivatása, az anyaság a lehetséges létállapotai, feladatai között a posztmodern világ szemé­ben a futottak még kategóriá­ba zuhant, és leginkább a gyermek szülése utáni munkavállalói oldalról közelítenek rá, természetesen kiélezve a férfi–nő ellentétet, ezzel is megbontva az élet természetes egységét.

A momentumos Cseh Katalin így vélekedik erről 2018. júniusi posztjában, hivatkozva „híres” új-zélandi kutatók eredményeire: „A gyermekvállalás után brutálisan nő még nagyobbra a férfiak és a nők keresetei közötti különbség. A munkaerőpiaci egyenlőtlenségek egyszerűn nem fognak jelentős javulást mutatni egészen addig, amíg pontosan ugyanolyan természetes nem lesz férfiként otthon maradni a gyermekkel, mint nőként.”

Judit orvos. Nem akármilyen. Emberileg, szakmailag is csillagos ötös. Csodaszámba menően gyógyult meg egy halálos betegségből, szakmájában nagy karrier várta, külföldi utak, konferenciák, publikációk, katedra. Gyógyulása után nem kis kockázatot vállalva nagycsaládos édesanya lett úgy, hogy választott hivatását az anyai mögé sorolta. Hosszú évekre kilépett a mókuskerékből, a maga szubkultúrájának irigyelt ígéreteként, sokak döbbenetére tejbedara-kevergetésre, gügyögésre váltott, majd házitanító és tanár lett, négy gyermeket nevelt, terelt az iskolában.

Ma boldog édesanya, egyetemi tanár, szakmájában az antivilág egyik utolsó mohikánja. Tisztességgel, becsülettel beleállt újból a munkába, a karrier megvárta. A biológia nem várta volna meg, ha trendibuliból nyomatja, csapatja az életet, elhéderelget, karrierezget, utazgat a világban a férjével, majd negyvenévesen kap a fejéhez, akkor nem ez a boldog élet lenne a jutalma. Judit ugyanis boldog családanya, aki a gyermeknevelés idején igazi, meleg családi otthont is „üzemeltetett”, ahova jó volt megérkezni családapaként, ahol jó volt felnőni gyerekként. Így gondolkodnak hívő családok, nagycsaládok százai az országban, persze a genderideo­lógiák természetellenes vízióitól megfertőzöttek gúnyos mosolyától kísérve.

Bár azt gondolom, hogy Cseh Katalin vagy a másik nagy gendervizio­nalista európista Donáth Anna is egy jó fej férjre, gyermekekre, otthonra, nagyon sok és mély szeretetre vágyik, csak hát erről beszélni a momentumosok köré­ben dőreség volna, mert simán az állásukba kerülhet.

Szent II. János Pál pápa a Krisztus-hívő laikusok című apostoli buzdításában – amely igyekezett a nagy ezredvégi ideológiai háború előszelében, a nyolcvanas évek végén még jól beállítani a keresztény ember lélekvitorláit – többször felhívja a figyelmet a nők szerepének helyes meghatározására és fontosságára a társadalomban. A szent pápa korát, a nőmozgalmakat, fékevesztett feministákat messze megelőzve ír ebben a buzdításban a nők alapvető méltóságáról és világban betöltött szerepéről:

„Különös módon két nagy, a nőre bízott feladat érdemli meg itt újból, hogy mindenki figyelme ráirányuljon. Először a házasélet és az anyaság hivatásának kell visszaadni a teljes méltóságát. (…) Az ő személyes méltóságát és sajátos hivatását nemcsak egyénileg, de közösségi területen is szükséges megőrizni és előmozdítani, nemcsak a személyek felelősségére bízott közösségi, hanem az igazságos polgári törvények által biztosított formákban is.” Az idézett mű 51. pontját pedig így fejezi be: „A nő részvétele a maga kiváltságos adományai révén az Egyház és a társadalom életében egyrészt utat nyit személyes beteljesedéséhez, amit manapság teljes joggal annyira sürgetnek, másrészt biztosítja a sajátosan női segítséget az egyházi közösség növekedéséhez.”

Összefoglalva láthatjuk a kiáltó különbséget a nyílt társadalom szekértolóinak álszent, sokszor az anyaságot mint szükséges rosszat bemutató, hamis önmegvalósító „nősködése” és a hagyományos, az alapvető természeti és hitbeli alapokon állók megfontolt, átgondolt értékmegóvása között. Az előbbi az igazi női méltóság teljes elhallgatásával egy, a személyes szabadsághoz, a pénzhez, a munkához való jogok túlhájpolásában merül ki, míg az utóbbi a nőt kiváltságos adományain és saját személyes beteljesülésén keresztül tekinti a család, a közösségek és a társadalom megbecsült tagjának, mondhatjuk fundamentumának.

Nos, az ilyen alapokon álló, hivatásszerűen is gyermeket vállaló magyar édesanyák a jövő építésének topmenedzserei. A demográ­fiai csúszdára jutásunkat ezek a négy, öt, hat vagy még több gyermeket vállaló és felnevelő nők tudják megállítani.

Őket teljesítményükhöz mérten az államnak is meg kell becsülni, nem kicsit. Egy közgazdásszal készített számításaink alapján egy gyermek mai értéken aktív élete során körülbelül egymillió euróval járul hozzá a mindenkori magyar állam működéséhez (ez nettó szám, levéve róla az állam által ráfordított költségeket).

A nagycsaládot, XL vagy akár XXL nagycsaládot vállalók teremtik a legnagyobb értéket: a jövőt. Az XL családos két szülő maga mögött kétszer, háromszor, sőt akár négyszer, ötször több „értéket” hagy, míg az önmegvalósításban önhibájukból élenjáró gendermacák legrosszabb esetben csak saját magukkal járulnak hozzá közösségeik és az állam életéhez. A nemzet jövője szempontjából e különlegesen veszélyeztetett közösség és az édesanyák megbecsülése központi kérdés, a helyes társadalmi, politikai válaszoknak mielőbb meg kell születniük, hogy aztán a pénzügyi háttér is megteremtődhessen ehhez.

(A szerző teológus)