Szabadság járvány idején

Működni kell, élni kell, hinni kell, szeretni kell, tenni kell, tanul­ni kell, magasra tekinteni kell, mindent is kell. Annak ellenére, hogy egy biológiai valami itt kering körülöttünk, és még a legedzettebbeket is olykor rettegéssel, de minimum félelemmel tölti el, meg kell maradni szabadnak. Nem könnyű senkinek, annak különösen nem, aki a fogyasztói társadalom emlőin lóg, s a mindennapi betevő nélkül csak ténfereg.

A világ, az ország nem állhat meg. Lelassulni lelassult a világ, parkolópályán a repülőgépek, kikötőkben a tengerjáró luxushajók java, s talán mi, emberek is egyre többen megérkezünk a lélek kikötőjébe, ahol oly régen jártunk. Mindenki üldöz valamit, aminek pénz, érvényesülés a neve, vagy épp csak az egészséges test, a vékony derék, falatnyi kenyér, drog, ital vagy dobozszám elszívott cigaretta, meg nem talált szerelem. Ahogy lassul a lét, egyre kínosabb minden. Olyan dolgokra vetül az életünk „szemének” kínosan éles reflektora, mint a keveset észrevett kedves, annak mosolya, a gyerek ölelése, a szomszéd reggeli szelíd „hogyvagy”-ja, egy éhes kóbor kutya tekintete, egy elfeledett idős szülő telefonhívása. A sor a végtelenségig folytatható.

A vírus, a járvány a legújabb nemzetbiztonsági tanulmányok szerint komoly kockázat lett. Úgynevezett roncstársadalmak jöhetnek létre. Mert az emberek nem tudnak mit kezdeni azzal, hogy a rogyásig zabáltatott test és a sokszor felfuvalkodott szellem egyszer csak büfögni kezd. Ürességében. Jó öblöseket. Aztán elroncsosul. Egy, tíz, húsz, száz, ezer... Az ember igazi szabadságát adó lélek, az ember hármas egységének posztmodern korunk által elnyomott „fattya” pedig jelentkezik. Átvinné az embert a túlsó partra, ahol szabadság van, ahol Szabadság van. Ha hagyná. De még mindig, mindenki a pénztárcában matat, fogyaszt, zabál, az Akadé­miától a legutolsó falusi kiskocsmáig minden szellem a sötét vírus megoldókulcsának rejtvényét fejtegeti.

„Bár az egész nemzeteket és népeket megfertőző gonosz erők gyakran rejtettek, bonyolultak és megfoghatatlanok, keresztényekként arra hívattunk, hogy a szeretet Istene nevében leleplezzük és elűzzük őket. Amíg a nemzetbiztonság a fő gondunk, és nemzetünk fennmaradása fontosabb, mint az élet megóvása ezen a bolygón, továbbra is a félelem házában élünk. Végül választanunk kell a biztonság – legyen az egyéni, társadalmi vagy nemzeti – és a szabadság között. Az igazi emberi cél a szabadság. Az élet csak akkor valódi, ha szabad. A biztonsághoz való kényszeres ragaszkodás megdermeszt minket, merevséghez, komplexusokhoz, végül pedig halálhoz vezet. Minél inkább aggódunk a biztonságunk miatt, annál láthatóbbá válik a halál ereje... Meg kell találni a módját, hogy túllépjünk a nemzetbiztonsággal kapcsolatos rögeszméken, és kinyújtsuk a kezünket mindenki felé.”

Henri Nouwen holland misztikus író vetette papírra ezeket a sorokat. Tollal, papírra, nyugodtan, nem kopottra verve internetfüggő számítógépe billentyűzetét. Amikor ezeket írta, a hidegháború vége fele ballagott a világ a nyolcvanas évek közepén. Érdemes még egyszer, és aztán még egyszer elolvasni. Tudjuk, mert megéreztük tavasszal, milyen, amikor hetekre be vagyunk zárva, tudjuk, milyen, ha a megszokott, mindennapi szabadságunkat veszítjük el, a fogyasztói társadalom csúcsragadozójának szabadságát. Azt hisszük, hogy a nemzetbiztonság a legfontosabb. Igen. Fontos, de nem a legfontosabb. A legfontosabb Isten fiainak teremtett szabadsága, a Lélek egészsége, a Lélek szabadsága. Lassan, nagyon lassan tanulja ezt a világ. Az internet-statisztikusok mondják, hogy a járvány kulminálásával egyenes arányban nőtt az imádság szóra, fogalomkörre keresők száma a keresőrendszerekben, ahogy a zuhanó repülőn fohászkodók mennyisége is exponenciálisan nő a becsapódáshoz közeledve. „A biztonsághoz való kényszeres ragaszkodás megdermeszt minket”, egyre jobban kezdünk kényszeresen pörögni a halál körül, mi is varázshegyi betegekké kezdünk válni, vizslatva a másikat, magunkat, tüneteket, tünetegyütteseket, olvasunk minden szakcikket, maszkok mögött arcunkat vesztjük. Lefagytunk a bezárt lakásban, a hirtelen fontossá vált nappaliban vagy a kiskonyhában. A mindennapok romjai alól pedig csak a Lélek tudott és tud kibújni. Valami olyasmi történt magyarok millióival, mint Placid atyával a Gulágon. Leegyszerűsödött a világ, és hirtelen minden apró dolog fontos lett. Elkezdtünk addig elképzelhetetlen dolgoknak örülni, felfedezni olyan emberekben és olyan dolgokban a jót, amit addig észre sem vettünk. Elkezdtünk kicsi dolgoknak örülni, például egy egyszerű krumplis tésztának, amit otthon alkottunk. Sokan idézik Placid atyát párás szemmel, esetleg Márton Áront vagy más börtönviselt papokat, aztán a karanténvizsgán első nap egyest kapnak, olyat, ami lelóg a lelki élet kisdolgozatáról.

Nem zárt be Magyarország, helyesen. Nem ment mindenki karanténba. Helyesen. Meg kell erősödnünk. Elsősorban Lélekben, mert ebben még gyengék vagyunk. Nem hülyíteni kell egymást, hanem „meg kell találni a módját, hogy túllépjünk a nemzetbiztonsággal kapcsolatos rögeszméken, és kinyújtsuk a kezünket mindenki felé”. Nem uralkodhat el a teremtett ember felett, az egyetlen, lélekkel bíró létező felett a félelem, mert ez a roncstársadalmak tenyésztalaja. Ezt a biokémiai világháborút azok a nemzetek élik túl, amelyek lélekben erősek lesznek, amelyek tagjai kezet tudnak nyújtani egymásnak, akik tekintetüket oda tudják emelni, ahova igazán való: a magasba.

Akinek pedig van egy kis szabadideje, gyarapítsa a keresők táborát, amíg van internet, üsse be bátran: Isten, imádság, hit. A többi jön magától. Jó keresést!

(A szerző teológus)