Aki fasizmust mond, csalni akar

Hogy pontosabb legyek, a technokrata elit azokról a jóravaló honpolgárokról beszél így, akiket az apjuk tanított horgászni, akik mindennap korán kelnek, vaskosan röhögnek, amikor megtudják, hogy mit tanítanak a CEU-n, elég tisztességesen dolgoznak, és egy kemény nap után hazatérve nem a BBC adását hallgatják, hanem levágódnak a tévé elé, és szisszentenek egy jó hideg sört.

A liberális burzsoázia sosem volt olyan elbizakodott, mint korunkban, amikor rájött, hogy osztálygyűlöletét antifasizmusba csomagolhatja. A liberálisoknak nagyon tetszik az elnyomásnak ez a diszkurzív formája, ezért napjában hétszer kiáltanak fasizmust a normális emberek munkás hétköznapjai fölött, hogy aztán petyhüdten nyugovóra térjenek, míg a „fasiszta” határőrök, tűzoltók, rendőrök, kukások férfiasan vetik bele magukat az éjszakába, hogy arrogáns rosszakaróik zavartalanul alhassanak.

A liberálisok kaméleonszeme még az esti szürkületben is képes megkülönböztetni a fasizmus megannyi árnyalatát. „Szalonfasiszták!” – kiáltják, ha nem liberális lép a szalonba. „Szociálfasiszták!” – tiltakoznak, ha valaki társadalmi szolidaritás alatt mást ért, mint ők. „Klerikálfasiszták!” – így utalnak a vallásos emberekre. „Ökofasiszták!” – így hüledeznek, ha megtudják, hogy valaki velük szemben is meg akarja védeni a természetet. „Anarchofasiszták!” – borul el a tekintetük, ha valaki nem akar választani az állami kontroll és az ő kontrollálatlan hatalmuk között.

Mások fasisztázása a második világháború után a diszkurzív hatalomgyakorlás egyik legfontosabb elemévé vált. Bár a nyelv lényege az, hogy kifejezze az igazságot, és fogalmilag hozzáférhetővé tegye számunkra a valóságot, a világháború után egy orwelli új beszély terjedt el, amely máig kizárólag hatalmi célokat szolgál. „Mi más az erény, mint nem fasisztának neveztetni?” – így sustorognak egymás közt azok, akik másokat fasisztának neveznek. Mégis az eunuchoknak ez az erényszövetsége az, amely napirenden tartja a fasizmust, amely történeti, politikai formaként megsemmisült, és csak a társadalom peremén leledző szubkultúrákban, esztétikai áthallásokban és a populáris kultúra kódjaiban érezteti utóhatását.

Vegyük például Batmant! Adott egy fekete ruhát viselő alak, aki névtelenségében is vezéregyéniség, és intoleráns pillantással méri fel korának fojtogató középszerűségét. Az aktivizmus állandó lázában égve bármikor kész erőszakot alkalmazni azokkal szemben, akiket a politikai közösség ellenségeiként azonosít, ezért a társadalom problémáira nem a liberális demokrácia jogrendjétől vár megoldást, inkább a saját erejére támaszkodik. „Sötét lovagnak” és „köpenyes igazságosztónak” nevezik, és mi tagadás, megjelenése igencsak archaizáló módon ősi félelmeket és kollektív ösztönöket mozgósít, miközben normatív testképének maszkulin kultusza már-már perverz, futurisztikus technofíliával párosul. Az aktív pesszimizmus magányos megtestesítőjeként Batman nem más, mint egy fasiszta, állam nélkül. A moziban popcornt habzsoló liberálisok ezt nyilván azért nem veszik észre, mert a világon már mindenkit fasisztának bélyegeztek – ahol pedig mindenki fasiszta, ott senki sem fasiszta. A harci fogalmak hamar elhasználódnak. Vajon lenne még hírértéke, ha Batman váratlanul betiltaná az olasz–etióp vegyes házasságokat? Abszurd felvetés, mégis sejtjük a választ. A mozikedvelő liberális viszont egy pillanatra sem gondolkodik el azon, hogy Batman miért azoknak a hőse, akik úgy érzik, hogy a posztliberális elit és a politikailag semlegesített állam elárulta őket. Ő egy dologban érdekelt, jól akarja érezni magát a saját virtuális valóságában, megeszi a popcornját, és felhörpinti a kóláját azzal, hogy na, ez egy jó film volt, aztán hazabattyog aláírni egy petíciót a fasizmus előretörése ellen. Régóta nem gondolkozik már azon, hogy jelent-e bármit az, amiről beszél.

Aki fasizmust mond, csalni akar. A liberális újburzsoáziának márpedig jó oka van arra, hogy unos-untalan a tudatalattiját benépesítő fasiszták furcsa kalandjaival traktálja a nyilvánosságot. Így akarja elterelni a figyelmet arról az ordító tényről, hogy a történelem minden ellenkező híresztelés dacára nem ért véget, a jelenvaló létet sosem lehet humanizmussal puhára bélelni, és a félelem oka néha nem a félelemkeltés, hanem a valós fenyegetettség. A liberális valójában csak a saját figyelmét tereli el ezekről a problémákról, míg szép lassan el nem felejti, hogy akik fasiszta csőcselékként jelennek meg képzeletében, azok a rendes emberek, akiknek egyetlen bűnük, hogy máshol helyezkednek el a diskurzus rendjében, és annak a posztliberális hegemóniastruktúrának az alávetettjei, amelyet ő a beszédmódjával szorgosan legitimál.

Legyenek nyugodtak, ez változni fog.

(A szerző eszmetörténész)