Anglia Röszke-pillanata

A már néhány éve tartó lassú szivárgás fokozatosan csőtöréssé nagyobbodik, és a kormányzó konzervatívoknak egyre nagyobb erőfeszítésükbe kerül a probléma szőnyeg alá söprése. Miközben a királyi flotta felfegyverzett hajói épp az ukrán partok felé tartanak a Fekete-tengeren védeni a britek biztonságát, idén már több mint ötezren kötöttek ki gumicsónakjaikkal Dovernél, vagy halászta ki őket a parti őrség a tengerből.

A politikusok, hogy a kellemetlen megoldást elodázhassák, elein­te csak kiskorú menekültekről beszéltek, de miután a hatóságok sziszifuszi erőfeszítései ellenére is sikerült néhány fotót elsütni az erősen borostás arcú „gyermekekről” (akikről utóbb kiderült, hogy sokuk a húszas vagy harmincas éveit taposó iráni állampolgár), a kormány ezzel a halandzsával már nem próbálkozik.

Az angol partokra érkező néhány ezer migráns persze a 2015-ös magyarországi statisztikákkal összevetve szinte elenyésző szám, de a Johnson-kormány attól tart, hogy a sokak szerint krónikusan félrekezelt járványügyi intézkedésektől felhergelt brit társadalom számára ez lesz az utolsó csepp a pohárban. Emellett ott zümmög a fülük mellett a Brexit-kampány szülőatyja, Nigel Farage is, aki folyamatosan napirenden tartja a gumicsónakos invázió problémáját a köztudatban. Ő volt az is, aki a minap „metróliberálisnak” (nagyvárosi szabadelvűnek) nevezte Boris Johnson miniszterelnököt, megvádolva őt azzal, hogy valójában nem is konzervatív.

Farage észrevételeivel nehéz is lenne vitatkozni: Johnson még londoni polgármesterként szorgalmazta az illegális bevándorlók amnesztiáját, és mindig is a multikulturalizmus lelkes prófétája volt. Arra pedig szinte lehetetlen érvényes hasonlatokat találni, hogy Johnson és kollégái mennyire nem tanultak a tömeges bevándorlás által kiváltott Brexitből, amelynek ugyan jogi és procedurális részét fogcsikorgatva teljesítik, kiváltó okait viszont tovább ignorálják.

Amit viszont még Boris Johnsonék sem tudtak ignorálni az az, hogy történelmi riválisaik, a franciák benyújtottak nekik egy harmincmillió fontról szóló számlát és egy jó adag cinizmussal megkérték a briteket, egyenlítsék azt ki, ha akarják, hogy a gumicsónakok utasait francia területre szállítsák vissza. Hogy ezt a konkrét összeget a franciák honnan szedték, sajnos nem tudni, de még a britek számára is világos, hogy csak egy vég nélküli váltságdíj első tételéről van itt szó. Ezzel Macronék nemcsak csinos kis nyereséget tudnának húzni a saját partjaiknál uralkodó anarchiából, hanem legfőképpen bohócot tudnának csinálni mélyen megvetett északi szomszédjukból is.

És épp ez az, amivel igazán borsot törtek Johnsonék orra alá. Egy valódi hidegvérű angol konzervatívot ugyanis néhány ezer vallási fundamentalista érkezése nem fog kizökkenteni a „keep calm” (őrizzük meg nyugalmunkat) mentalitásból, de a párizsi Élysée-palotából érkező leckéztetésre az angol uralkodó elit mindig is úgy fog felpattanni, mintha teázós piknik közben véletlenül a villanypásztornak dőltek volna.

A franciák már a 18. századi forradalom során megmutatták nekünk, hogyan kell egy alapos társadalmi anarchia idején is nagy erkölcsi fölénnyel lenézni az őket kritizálókat, és ezt a tehetségüket mind a mai napig skrupulusok nélkül érvényesítik is. Az angolok viszont, akiknek csodálatos tehetségük volt ahhoz, hogy a fél világot beszippantsák saját birodalmukba, látszólag nemigen tudnak mit kezdeni azzal, amikor éppen őket kolonizálják. Amikor 2015-ben egy nap alatt többen gázoltak át Magyarországon, mint ahányan egész évben várhatók az angol partokon, David Cameron kormánya hátat fordított nekünk. Azt remélte, hogy a posztkomcsik majd elvégzik a piszkos munkát helyettük, ők pedig tovább tetszeleghetnek a szolidaritás ötven árnyalatában. Olyasmit ugyanis semmiképp nem engedhettek meg maguknak, hogy egy kelet-európai nemzet által megfogalmazott politikai és erkölcsi kezdeményezéshez csatlakozzanak – hiszen ők a civilizált világ karmesterei –, még ha ez saját népességük biztonságát segítené is. Azt ugyanis mindenkinek meg kell értenie, hogy az igazi angol elitnek rangjához nem méltó társaságban mutatkozni sokkal nagyobb megaláztatást, mint ha mondjuk kisemmizik és földönfutóvá teszik. A Manchester United még barátságos mérkőzést sem játszhat egy Röjtökmuzsaj FC-vel még akkor sem, ha az épp a német válogatottat alázta porrá 10-0-ra.

Mindazonáltal Széchenyi népeként mi Angliának nem tudunk ellenállni, nem tudjuk őket nem csodálni. Ami ott történik, abból sok mindent átvettünk. Ennek a történelmünk során eddig csak örülhettünk, de egy szóra most azért állítsuk meg angol barátainkat, és ha nekünk mint a demokráciaexport egyik junior kedvezményezettjének nem hisznek, hallgassanak
saját nagyjaikra.

Ha kezdenék elhinni konzervatív bundába öltözött globalista ígéretbűvészek nyílt társadalomról szóló tanait, juttassuk eszükbe nagy írójuk, G. K. Chesterton szavait, miszerint a zsarnok sosem uralkodik csupán erővel, azt legtöbbször inkább tündérmesékkel teszi.

(A szerző teológus, újságíró)