Nagy Dóra

Vélemény és vita

Az egyetemfoglalósdi margójára

Várható volt, hogy lesz megint valami botrány. Elvégre ellenzékinek lenni manapság annyit tesz, mint provokálni, botrányokat generálni, hogy aztán tüntizhessenek

Miután mindenki kibalatonozta magát, és a szivárványos zászlóknak is leáldozott, kellett valami új akció, amellyel a felszínen tudják tartani magukat. Így jöhetett az egyetemfoglalósdi, amelyet talán most hitelesebben tudnak művelni, ha már színészpalántákra osztották a szerepeket.

Az az igazság, hogy a rendszerváltozást követő harminc évben nem sikerült normális állapotokat teremteni az egyetemek és a kultúra világában. Ezek a területek bizony az előző rendszerből megmaradt bolsik kezében maradtak, akik időközben átkonvertálták magukat liberálisokká. Így továbbra is ők dominálhattak a kultúra vagy éppen az oktatás területén. Ezáltal ők határozzák meg, hogyan kell gondolkodni a művészetről vagy éppen a különböző világképekről, történelmi szereplőinkről és korszakainkról. Ők alakítják a felnövekvő nemzedék gondolkodását. Mi pedig ezt hagytuk. Hagytuk, hogy a liberalizmus álcáját felvevő önkényuralkodók kisajátítsák ezeket a területeket.

Már Lenin is felismerte azt, hogy mekkora ereje van a filmnek és általában a kultúrának. Tudta, hogy oktatószerepük van, mintát mutatnak, és formálni képesek az emberek gondolkodását. Tudta ezt Goebbels is, és nagyon jól tudják ezt korunk liberálfasisztái is. Nem véletlen, hogy teljesen zárt közösséget alkotnak, és nem engednek be maguk közé senkit, aki kicsit is másképpen látja a világot. Nyilván, legnagyobb bánatukra, ma már nem lehet elfojtani és betiltani a többi hangot, de tompítani tudják. Példának okáért azzal, hogy kijelentik magukról, ők a szakma, az értelmiség, náluk van a mindentudás kulcsa, és ezért ők mondják meg, mi érték és mi nem. Ők tudják csak, mi a kultúra és mi nem. Ha ezt elfogadod és nem zavarod a köreiket, akkor békében elvannak, de ha ellenállsz, akkor teljes erővel esnek neked.

Ez történik most a Színház- és Filmművészeti Egyetem esetében is. Ők nem tárgyalnak, hanem kinyilatkoztatnak. A nagy elfogadás és párbeszéd abból áll, hogy ultimátumokat adnak. Ha ebbe a másik fél nem megy bele, akkor jöhet a fenyegetés, a zsarolás, a hiteltelenítés, a karaktergyilkolás. Ha ez sem válik be, akkor kezdik a performanszokat, a mártírkodást és a szabadságukért való rettegést. Hadrendbe állítanak mindenkit, teleüvöltik a médiát és a közösségi oldalakat azzal, hogy őket mekkora igazságtalanság érte, és veszélyben az autonómiájuk. Még nem is történt érdemben semmi, nem rúgtak ki senkit, de már megy a visítás és a hergelés. Előadják, hogy féltik a művészi szabadságukat, miközben mindenkit kirekesztenek és ellehetetlenítenek, aki másképpen mer gondolkodni, mint ők. Azt mondják, hogy fenyegetve érzik magukat, miközben elfelejtik, hogy az ő táboruk neves képviselői idézik meg a diktatúra szellemét az olyan kijelentéseikkel, mint: „Vidnyánszky és társai addig maradnak, amíg Orbán. Utána buknak. Sőt! Minden értelemben földönfutók lesznek.” Azt se felejtsük el, amikor Karácsony Gergely az első főpolgármesteri interjújában elmondta, hogy megvárja, amíg Dörner György mandátuma lejár az Újszínház élén, aztán jöhet a váltás, mert „egészen biztos, hogy lesz az övénél jobb pályázat”. Hogy klasszikust idézzek: „De Virág elvtárs, ez már az ítélet!” Ilyenek ezek az elfogadó, a művészi szabadságot féltő demokraták!

De nem csak a politika területén megy ez. A művészek is kiveszik a részüket a „harcból”. Egymást túllicitálva teszik közzé a nyílt leveleket, hogy Vidnyánszky Attila miért nem jó szakember, és miről is kellene szólnia a kultúrának. Miért van az, hogy a sokszínűséget, a művészet szabadságát hirdetik, miközben folyamatosan uniformizálják a kultúrát, és tökéletesen egysíkúan, egy világkép mentén képzik a felnövekvő nemzedéket? Szerintem azért, mert nem ugyanazon az oldalon állunk, még nem kellene elvitatni, hogy valaki tehetséges. Ez a liberálfasiszták esetében azonban nincs így, ők előszeretettel alkalmazzák a „cancel culture”-t. Ezt kell megállítani, és végre más hangoknak is teret kell adni. Ugyanis az nem egyenlőség, ha csak egy adott világnézet jelenik meg a kultúra területén és az oktatásban. Ez nem eredményez egészséges, kiegyensúlyozott identitást. Nem adja meg a kellő alapokat, tájékozottságot és a döntés lehetőségét az egyénnek, hogy miben tud és akar hinni, vagy mi szerint akarja meghatározni saját magát, a közösségét, az életét. A kultúra ebben az identitásképző folyamatban az egyik legerősebb és legfontosabb tényező, ezért nem lehet torz.

Csurka Istvánt idézve: „A bolsevik nem szeret versenyezni – még ha ebben benne van a nyerés lehetősége is –, hanem a zsűriben szeret ülni.” Igen, pontosan ebben élünk. A kimosakodott bolsik ott ülnek még mindig a zsűriben, és eldöntik, hogy mi a művészet, mi a kultúra és mi nem az.

Bizakodásra az ad okot, hogy végre felismertük ezt, és elkezdtünk foglalkozni a problémával. Remélem, nem torpanunk meg, és végigmegyünk ezen az úton dacára a gyűlölködésnek, támadásnak és zsarolásnak, hogy végre egészséges környezet uralkodjon a kultúra területén. Már nagyon itt van ennek az ideje.

(A szerző politológus, az IKoN elnöke)

Kapcsolódó írásaink

Galsai Dániel

Galsai Dániel

Gyűlölet csomagolva

ĀFricska. A szélsőségesen liberális Örülünk, Vincent? nevű blog ezúttal is kitett magáért: most is kimondták azt, mi lényegük, amit eszmetársaik csak szellemi selyempapírba csomagolva mernek, leszámítva Puzsér Róbertet

Dippold Pál

Dippold Pál

Ótvar

ĀA kivénhedt balliberális rohamosztagosok, ez az ótvaros szabaddemokrata csapat maradék élete talán utolsó nagy előadását játssza