A megszokott képmutatás

Bizonyára azt mondja, hogy nincsen semmiféle kettős mérce a két ország vezetésével szemben, a jogállamiság, a szólásszabadság és miegymás mindenhol egyformán fontos, és egyébként is, csak a magyar és a lengyel népért aggódik.

Említett képviselők évek óta magabiztosan állítják, hogy olyannyira érzik a magyar és a lengyel néplélek minden rezdülését, hogy jobban is tudják az érintetteknél, mi a jó nekik. Három kétharmad után nem lehetne azt mondani, hogy oké, hagyjuk békén a demokratikusan megválasztott magyar kormányt?

Dehogy lehetne – mondják ők, magukban persze.

A holland liberális EP-képviselő, Sophie in ’t Veld például egyszer kifejtette egy strasbourgi sajtótájékoztatón, hogy a magyarok pont annyira befogadó nép, mint az összes többi, semmi bajuk a migránsokkal, csak a kormány „gyűlöletpolitikája” befolyásolja őket. Nem mintha erről megkérdezte volna a magyarokat. Hasonló alapossággal tájékozódott annak idején a jelentésíró Judith Sargentini is, nem beszélve számos más EP-képviselőről, például az olasz Öt Csillag Mozgalom azon politikusáról, aki indulatosan számon kérte az egyik magyarvitában, hogy miért indít Orbán Viktor népszavazást a halálbüntetésről. Ilyesmiről persze szó sem volt Magyarországon, de félig odafigyelve hallott félinformációk
már általában elegendőek ahhoz, hogy Brüsszelben valaki álláspontot építsen rájuk.

Ez a figyelemreméltó aggodalom a magyar demokráciáért és emberi jogokért, amint az mostanában ismét kiderült, igencsak szelektív. Nemrég Michael Roth német külügyi államtitkár vágta oda egy interjúban, hogy Magyarországon tombol az antiszemitizmus, de távolról sem ő az egyetlen nyugati politikus, aki az elmúlt években ilyen vádakat fogalmazott meg rutinból. Vajon arra utalt az idézett interjúban a szociáldemokrata politikus, hogy pártjának szövetségesei is támogatnak egy jelöltet, aki antiszemita kijelentéseket tett? A kérdés költői.

Ha megnézzük a magyar belpolitikáról szóló külföldi híreket, ismét szembesülünk vele, hogy a nyugati sajtónak csak az az érdekes, amellyel a kormányt lehet támadni. A Színház- és Filmművészeti Egyetem világraszóló hír, ahogy évek óta mindig az, ha tüntetni mennek az emberek utcára, legyenek akárhányan. Az antiszemitizmus viszont csak akkor érdekes, ha illik a narratívájukba, azaz ha a kormányt lehet érte hibáztatni.

Azt hinnénk, megüti azért a nyugati sajtó és politikusok ingerküszöbét, ha egy időközi választás egyik jelöltjéről kiderül, korábban a magyar fővárost Judapestnek, az izraeli turistákat pedig tetűcsúszdásoknak nevezte. Egyszerű oka van annak, hogy ez még sincs így: Bíró Lászlót nem a kormánypártok, hanem a baloldal indította.

Erre a kettős mércére világított rá a szociáldemokraták és a liberálisok európai parlamenti frakcióvezetőinek írott levelében Deutsch Tamás és Szájer József is a napokban. „Ha egy konzervatív párt Kelet-Közép-Európában csak fontolóra vett volna egy hasonló jelöltállítást az S&D és Renew képviselői lennének a leghangosabb ellenzők, előre jelezve az európai értékek sérülését. Most miért maradnak mégis csendben?” – vetették fel.

Mi jön vajon ezután? Hol marad a felháborodás? Amennyiben a balliberális frakciók és a mindig éber nyugati sajtó csendben marad ebben az ügyben, maradék hitelüket is elvesztik. Ennek fényében kell a jövőben értékelnünk a százezredik aggodalmukat és figyelmeztetésüket.

(A szerző főmunkatárs)