Árulkodó napi krónikák

Charlie, a német könyvárus azért kiteríti portékáját. Most hal ki az a nemzedék, amely még könyvet olvasott Németországban, de neki még itt, a balatoni házában is volt gondja könyvespolcra. Elkezdtem böngészni Manfred Overesch A Harmadik Birodalom krónikája című, kétkötetes munkáját, amely Hitler hatalomra jutásától az 1945-ös májusi összeomlásig napról napra szikáran elénk tárja a múlt század mindent eldöntő tizenkét esztendejének történetét.
A forróságról s az adatok bőségéről Tamáska Lóránd, a düsseldorfi egyetem neves kórboncnok professzora jutott eszembe, aki 1961-ben egy a hatalomra veszélyes, kompromittáló iratokkal tele kofferrel disszidált a kádári Magyarországról,
s amikor a nyolcvanas évek enyhületében Antall József engedélyezte számára levéltári iratok fénymásolatainak kiküldését, én voltam a postás. Meg is látogathattam a professzort andalúziai nyaralójában a nyolcvanas évek elején, Maryvillában, ahol a forró éjszakába nyúló beszélgetésekből rájöttem, hogy mi itt, messze Keleten egy egészen más történelemben éltünk, mint ők. Katynról beszélni sem lehetett nálunk, itt pedig hiteles előadást hallgathattam, hiszen a tanár úr Orsós professzor segédeként sokat tudott a lengyel tisztek Sztálin által elrendelt meggyilkolásáról.

Egy korombéli német is válogatott Charlie könyvei között, és amikor látta, mit választok, elmondta: kényes kérdés náluk a hitleri időkről beszélni. A liberálzöldek uralják a német médiát, talán még Goebbelsnél is ügyesebben – mondja, és kissé irigyel minket: még szabadon szólhatunk. (Változik a világ: most mi beszélhetünk szabadabban, mint ők, a gendernyelv, a Nyugat eszperantója nálunk csak szabadon választható tantárgy.) S miután sikerült a Charlie szabta árat a felére alkudnom, elkezdek Overesch krónikáján szörfözni az 1933 és 1945 közötti eseményeken.

Veszélyes emlékezetpolitika tényekkel és számokkal dolgozni. Számháborúban gyerekek között az a csapat győz, amelyik az ellenfél összes számát leolvassa. Most, hogy a Benes-dekrétumok körüli vita ismét kiújult a németek és magyarok kollektív bűnösségéről, és sem Csehország, sem Szlovákia nem hajlandó visszavonni a dekrétumok érvényét, a játék kedvéért felütöm a krónikában 1939. szeptember 3-a eseményeit, azt a napot, amelyen az önálló Szlovákia német oldalon megtámadta Lengyelországot. „Szlovákia belép a Lengyelország elleni háborúba. Catlos (Csatlos) tábornok, a honvédelmi miniszter kijelenti a szlovák hadseregnek adott napi parancsában, az a szerencsés sors jutott a mai generációnak, hogy a német hadsereg oldalán vonulhat be Lengyelországba, hogy a tőlünk elvett területeket megint egyesítsék a mi szlovák államunkkal.” Azaz a sztálini Szovjetuniót is megelőzve a szlovákok támadó félként jelennek meg a világháborúban, jóval Magyarország előtt. A tőlünk elvett területek valójában a régi Magyarország Árva és Szepes vármegyének azok a helységei és falvai, amelyeket Trianon után Csehszlovákia és Lengyelország közt osztottak fel az 1920-as spái egyezményben.

A müncheni egyezmény után, 1938-ban Lengyelország német jóváhagyással az egykori tescheni hercegség cseh részének Cieszynhez való csatolása mellett a szlovák részre került szepesi és árvai területeket is megszerzi. (Lengyelország mint agresszor!) A csehszlovák állam felszámolása után, 1939. március 23-án, Ribbentrop és Adalbert Tuka, az önállóvá váló Szlovákia miniszterelnöke Berlinben védelmi szerződést köt, és Lengyelország lerohanása után Árva és Szepes egész területe szlovák lesz. (Komikus, hogy ezzel egyben a két megye ezer évig fennálló határai végre rövid időre visszaállnak, bár 1945-ben még jön a lengyel revans.) A szlovák hadsereg aztán a háborúban főképp Belorussziában háborús bűntetteket követ el, amit a közvélemény – bár ezekről most a pozsonyi Pravdában három részben cikksorozat is jelent meg – éppúgy nem akar tudomást venni, mint arról sem, hogy a benesi rendeletek nemcsak összeegyezhetetlenek az uniós emberjogi elvekkel, de történelmi képtelenségen is alapulnak.

Szlovákia nem akar hallani a magyar autonómiáról, és a felvidéki magyarok kárpótlását végleg lezártnak tekinti, mondhatni à la Benes. Míg a cseh parlament bocsánatot kért a németek üldözéséért, a magyaroktól senki sem kért bocsánatot a jogfosztottság és az áttelepítés háború utáni évei miatt.

Történészek, zsurnaliszták, politikusok egyezkednek a kiegyezésen, közös történelmünkön, amelynek magyar részéből is a mieink egyre többet engednek át, hogy a kiengesztelő szent füvet végre meggyújthassák. A gazdaság emberei olyan tervekkel közlekednek, amelyek a függő nehézségeket megoldani látszanak, de ennek a szlovák közvélemény magyarbarát átformálódására vajmi kicsiny hatása van.

Igor Matovic szlovák miniszterelnöknek a pozsonyi várban a trianoni évforduló kapcsán elmondott beszéde túl magyarbarátnak tűnt a közvélemény szemében, és a hivatásos „tótocska” hazafiak közül sokan már-már árulást kiáltottak.
A Magyar Koalíció Pártjának memoranduma azonban – amely az 1861. évi szlovák memorandumra, a szlovák egyenjogúsági követelésekre épül a szereplők felcserélődésével –, kiborította a miniszterelnököt.

Mit is kívánnak a magyar memorandisták? Azt, hogy államalkotó nemzetként kerüljön be a felvidéki magyarság is a szlovák alkotmányba, egy saját magyar körzetet, hivatalos magyar nyelvhasználatot a magyarlakta részeken, egy, az alkotmányos keretek biztosította közös hazát és önálló magyar püspökséget. S természetesen a benesi dekrétumok visszavonását. S mivel mi, magyarok Trianon óta nem tudjuk, milyen politikát folytassunk a magyarság tudatos visszaszorítására törekvő szomszédainkkal szemben, ha egyszer-egyszer azt követeljük, hogy tartsák be az európai normákat, kiállásunk mindig vihart arat. Mint ezúttal is.

(A szerző történész)