Tamáska Péter

Vélemény és vita

Árulkodó napi krónikák

A forróság olyan, mintha elevenen olajban sütnének, akár egy eretneket. Hétköznapi mártíromság a keszthelyi piacon: meredek út, árnyék nincs

Charlie, a német könyvárus azért kiteríti portékáját. Most hal ki az a nemzedék, amely még könyvet olvasott Németországban, de neki még itt, a balatoni házában is volt gondja könyvespolcra. Elkezdtem böngészni Manfred Overesch A Harmadik Birodalom krónikája című, kétkötetes munkáját, amely Hitler hatalomra jutásától az 1945-ös májusi összeomlásig napról napra szikáran elénk tárja a múlt század mindent eldöntő tizenkét esztendejének történetét.
A forróságról s az adatok bőségéről Tamáska Lóránd, a düsseldorfi egyetem neves kórboncnok professzora jutott eszembe, aki 1961-ben egy a hatalomra veszélyes, kompromittáló iratokkal tele kofferrel disszidált a kádári Magyarországról,
s amikor a nyolcvanas évek enyhületében Antall József engedélyezte számára levéltári iratok fénymásolatainak kiküldését, én voltam a postás. Meg is látogathattam a professzort andalúziai nyaralójában a nyolcvanas évek elején, Maryvillában, ahol a forró éjszakába nyúló beszélgetésekből rájöttem, hogy mi itt, messze Keleten egy egészen más történelemben éltünk, mint ők. Katynról beszélni sem lehetett nálunk, itt pedig hiteles előadást hallgathattam, hiszen a tanár úr Orsós professzor segédeként sokat tudott a lengyel tisztek Sztálin által elrendelt meggyilkolásáról.

Egy korombéli német is válogatott Charlie könyvei között, és amikor látta, mit választok, elmondta: kényes kérdés náluk a hitleri időkről beszélni. A liberálzöldek uralják a német médiát, talán még Goebbelsnél is ügyesebben – mondja, és kissé irigyel minket: még szabadon szólhatunk. (Változik a világ: most mi beszélhetünk szabadabban, mint ők, a gendernyelv, a Nyugat eszperantója nálunk csak szabadon választható tantárgy.) S miután sikerült a Charlie szabta árat a felére alkudnom, elkezdek Overesch krónikáján szörfözni az 1933 és 1945 közötti eseményeken.

Veszélyes emlékezetpolitika tényekkel és számokkal dolgozni. Számháborúban gyerekek között az a csapat győz, amelyik az ellenfél összes számát leolvassa. Most, hogy a Benes-dekrétumok körüli vita ismét kiújult a németek és magyarok kollektív bűnösségéről, és sem Csehország, sem Szlovákia nem hajlandó visszavonni a dekrétumok érvényét, a játék kedvéért felütöm a krónikában 1939. szeptember 3-a eseményeit, azt a napot, amelyen az önálló Szlovákia német oldalon megtámadta Lengyelországot. „Szlovákia belép a Lengyelország elleni háborúba. Catlos (Csatlos) tábornok, a honvédelmi miniszter kijelenti a szlovák hadseregnek adott napi parancsában, az a szerencsés sors jutott a mai generációnak, hogy a német hadsereg oldalán vonulhat be Lengyelországba, hogy a tőlünk elvett területeket megint egyesítsék a mi szlovák államunkkal.” Azaz a sztálini Szovjetuniót is megelőzve a szlovákok támadó félként jelennek meg a világháborúban, jóval Magyarország előtt. A tőlünk elvett területek valójában a régi Magyarország Árva és Szepes vármegyének azok a helységei és falvai, amelyeket Trianon után Csehszlovákia és Lengyelország közt osztottak fel az 1920-as spái egyezményben.

A müncheni egyezmény után, 1938-ban Lengyelország német jóváhagyással az egykori tescheni hercegség cseh részének Cieszynhez való csatolása mellett a szlovák részre került szepesi és árvai területeket is megszerzi. (Lengyelország mint agresszor!) A csehszlovák állam felszámolása után, 1939. március 23-án, Ribbentrop és Adalbert Tuka, az önállóvá váló Szlovákia miniszterelnöke Berlinben védelmi szerződést köt, és Lengyelország lerohanása után Árva és Szepes egész területe szlovák lesz. (Komikus, hogy ezzel egyben a két megye ezer évig fennálló határai végre rövid időre visszaállnak, bár 1945-ben még jön a lengyel revans.) A szlovák hadsereg aztán a háborúban főképp Belorussziában háborús bűntetteket követ el, amit a közvélemény – bár ezekről most a pozsonyi Pravdában három részben cikksorozat is jelent meg – éppúgy nem akar tudomást venni, mint arról sem, hogy a benesi rendeletek nemcsak összeegyezhetetlenek az uniós emberjogi elvekkel, de történelmi képtelenségen is alapulnak.

Szlovákia nem akar hallani a magyar autonómiáról, és a felvidéki magyarok kárpótlását végleg lezártnak tekinti, mondhatni à la Benes. Míg a cseh parlament bocsánatot kért a németek üldözéséért, a magyaroktól senki sem kért bocsánatot a jogfosztottság és az áttelepítés háború utáni évei miatt.

Történészek, zsurnaliszták, politikusok egyezkednek a kiegyezésen, közös történelmünkön, amelynek magyar részéből is a mieink egyre többet engednek át, hogy a kiengesztelő szent füvet végre meggyújthassák. A gazdaság emberei olyan tervekkel közlekednek, amelyek a függő nehézségeket megoldani látszanak, de ennek a szlovák közvélemény magyarbarát átformálódására vajmi kicsiny hatása van.

Igor Matovic szlovák miniszterelnöknek a pozsonyi várban a trianoni évforduló kapcsán elmondott beszéde túl magyarbarátnak tűnt a közvélemény szemében, és a hivatásos „tótocska” hazafiak közül sokan már-már árulást kiáltottak.
A Magyar Koalíció Pártjának memoranduma azonban – amely az 1861. évi szlovák memorandumra, a szlovák egyenjogúsági követelésekre épül a szereplők felcserélődésével –, kiborította a miniszterelnököt.

Mit is kívánnak a magyar memorandisták? Azt, hogy államalkotó nemzetként kerüljön be a felvidéki magyarság is a szlovák alkotmányba, egy saját magyar körzetet, hivatalos magyar nyelvhasználatot a magyarlakta részeken, egy, az alkotmányos keretek biztosította közös hazát és önálló magyar püspökséget. S természetesen a benesi dekrétumok visszavonását. S mivel mi, magyarok Trianon óta nem tudjuk, milyen politikát folytassunk a magyarság tudatos visszaszorítására törekvő szomszédainkkal szemben, ha egyszer-egyszer azt követeljük, hogy tartsák be az európai normákat, kiállásunk mindig vihart arat. Mint ezúttal is.

(A szerző történész)

Kapcsolódó írásaink

Kondor Katalin

Kondor Katalin

Lángba borult földgolyó

ĀVannak, lehetnek tehát csodák, ha nem is gyakran. Ez is vigasz. Mégis a legnagyobb csoda, amikor nem a sokaság, hanem a lélek tesz csuda dolgokat

Nagy Ervin

Nagy Ervin

Talajt vesztett liberalizmus

ĀA liberalizmus hívői továbbra is utópiakísérleteket terveznek, majd végeznek, ám a valósággal való kapcsolatuk egy cérnaszálnál is vékonyabbá vált, és félő, hogy ha végleg elszakad, akkor egy egész szabadelvű generációt tesznek abnormálissá