Lóránt Károly

Vélemény és vita

A fogyasztói társadalom alkonya

A koronavírus rámutatott a liberális kapitalizmus gyengéire. De mielőtt a gyengéiről beszélnénk, nézzük az előnyeit!

A liberális kapitalizmus legnagyobb előnye, hogy ösztönzőleg hat a műszaki fejlődésre és a technikai eredmények világszintű, gyors elterjedésére. Akinek még van emléke arról, hogy milyen nagy dolog volt Olaszországból orkánkabátot, Németországból Grundig magnót, az osztrákoktól Gorenje hűtőgépet hozni, esetleg látta a másik pólust, a moszkvai GUM áruházat a hetvenes években és ismét a közelmúltban, az csak azt mondhatja, hogy a liberális kapitalizmusnak a fogyasztó szemszögéből hatalmas az előnye, különösen a valamikori tervgazdálkodással szemben.

Az egyéni vállalkozás szabadsága, a világméretű verseny nagymértékben segíti a technikai fejlődést. Elon Musknak, saját ambíciójától hajtva sikerült megoldania, hogy a világűrbe induló rakéták indító fokozatai újrafelhasználhatók legyenek, és ezáltal jelentősen csökkenjenek az űrutazás költségei. És ha esetleg sok ötlete a mindennapi életben nem is válik be, mégis egymaga – már eddig is – jelentősen hozzájárult a technika fejlődéséhez.

Annak idején a holdraszállást az amerikaiak és a szovjetek közötti verseny ösztönözte. Máig emlékezetesek, az amerikai elnök, John F. Kennedy szavai a kongresszusban, néhány héttel Gagarin űrrepülése után: „Úgy gondolom, hogy ennek a nemzetnek el kell köteleznie magát azon cél elérése érdekében, hogy mielőtt ez az évtized elmúlik, embert küldjön a Holdra, és onnan biztonságosan vissza is hozza a Földre.” Kennedy nem érhette meg, de a cél teljesült, és akkor azt gondoltuk, hogy 2000-re már emberi kolóniák lesznek a Holdon. Nem így lett, de most Kína hívta versenyre az amerikaiakat, a nagyhatalmak között ismét beindult a presztízsverseny, és a mai húsz-harminc évesek biztos megérik, hogy az ember eljut a Marsra.

Ugyanakkor a liberális kapitalizmus által keltett igények egyre jobban igénybe veszik a Föld erőforrásait. Egyrészt az ember egyre inkább terjeszkedik más élőlények élőhelyeit kisajátítva, emiatt számos állat- és növényfaj a kipusztulás határára jutott, másrészt hihetetlen mennyiségű szemetet halmoz fel. A fogyasztói társadalom lényege, hogy fogyaszt, ha kell, ha nem. És ha valamit megun, eldobja, és vesz másikat, ami korszerűbb vagy divatosabb. A jelenség nem új, már csaknem egy évszázada Aldous Huxley így jellemezte a szép új világ alapelvét: „Ha megunjuk, el vele, így jutunk csak felfele”.
Én még kisgyermekkoromban találkoztam „békebeli” (első világháború előtti) cipővel és ruhával, a szomszéd bácsinak volt. A cipő szépen, háromdarabos sámfával kisámfázva és kisuvickolva, az angol szövetből készült ruha a szekrényben benaftalionozva, persze mindkettő ünnepre, de egy életre szólt. Sőt nekem is voltak olyan cipőim, amit talpaltak, bőrrel, faszegekkel. A ruha vagy ágynemű olyan értékes volt, hogy be lehetett adni a zálogházba, hogy az érte kapott pénzen ki lehessen fizetni a villanyszámlát, és egy héttel tovább élni. Amikor nagyobb lettem, a családi kasszát azzal egészítettem ki, hogy vasalót, villanykapcsolót, rádiót javítottam, ma ezeket, ha elromlanak, eldobjuk, mert egyrészt nem lehet javítani, másrészt, ha véletlenül lehetne is, nem találunk mesterembert, aki megtenné.

Hogy egy véges környezetben nem lehet exponenciálisan növekedni a végtelenségig (akár a népességről, akár az iparról van szó), az a hatvanas években egyes ipari vezetők és közgazdászok számára egyre világosabb lett, amelynek nyomán megalakult a római klub, amely 1972-ben kiadta a Növekedés határai című tanulmányát. Ebben egy rendszerdinamikainak nevezett modell segítségével azt vizsgálták, hogy a huszadik század első hetven évét jellemző gyors, exponenciális növekedés folytatódhat-e? Arra a következtetésre jutottak, hogy nem, mert e növekedés előbb utóbb természeti korlátokba ütközik: vagy a nyersanyagok és energiahordozók fogynak ki, vagy a Földet szennyezzük el annyira, hogy az fogja megállítani a további növekedést.

Nos, a modell előrejelzései abban az értelemben nem váltak be, hogy például az olajból máig sem fogytunk ki, abban az értelemben azonban igen, hogy a környezetrombolás egyre inkább veszélyezteti a Föld állat- és növényvilágát. A modellnek figyelemre méltó jóslata volt, hogy ha magunk nem tudjuk útját állni a határtalan növekedésnek, akkor a folyamatnak egy társadalmi-gazdasági összeomlás fog véget vetni.

De lehetséges-e egyáltalán a határtalan növekedés megállítása? Mérsékelhetők-e az alapvető szükségleteket messze meghaladó, egyre több fogyasztási cikkre irányuló emberi vágyak? Nyilván a történelem kereke nem forgatható vissza a boldog békeidőkig. Ám paradox módon épp a mai klímahisztéria és az annak nyomán kialakított uniós intézkedések mutatnak rá, hogy ha a politikai akarat megvan, akkor jelentős változások érhetők el. Az unió klímapolitikája alapvetően hibás ugyan, mert a klímaváltozásra a levegő szén-dioxid-tartalma minimális hatást gyakorol, tehát a kívánt célt, a Föld hőmérsékletének szabályozását nem lehet megvalósítani, ám az intézkedések arra mutatnak rá, hogy a termelési és fogyasztási szerkezet meghatározott célok mentén igenis befolyásolható.

A koronavírus-járvány pedig arra hívta fel a figyelmet, hogy Európa kritikus időkben túlságosan is ki van téve a távoli földrészekkel való olyan kereskedelemnek, amelyet kizárólag a profitmaximalizálás indokol. Az első lépés tehát az lehet európai és hazai szinten is, hogy ami elfogadható gazdaságossággal megtermelhető, azt állítsuk elő itthon, lehetőleg helyben. Ez nem az ördögtől való gondolat. Már John Maynard Keynes is hangsúlyozta a harmincas évek nagy gazdasági válsága után, hogy a nemzetközi kereskedelmet inkább minimalizálni, mint maximalizálni kell, de hogy őt magát idézzük: „…azokkal szimpatizálok, akik inkább minimalizálni, mintsem maximalizálni akarják a nemzetek közötti összefonódást. Az eszmék, a tudomány, a vendégszeretet, az utazás – ezek azok, amelyek természetüknél fogva nemzetköziek.
De a javak készüljenek helyben, amikor csak az racionálisan lehetséges, és mindenekelőtt
a hitelezés maradjon nemzeti keretek között.”

A helyben előállított termékek drágábbak lehetnek, mint az import, viszont biztonságot nyújtanak mind a foglalkoztatás, mind az áruellátás szempontjából. Emellett nem utolsó szempont, hogy csökkentik a környezet terhelését, például elmarad a nagy távolságú szállítás környezetromboló hatása.

A nemzetközi kereskedelem észszerű mértékre való csökkentése mellett a másik követendő irány a termékek élettartamának növelése, illetve a könnyű javíthatósága, és ma már azt is hozzátesszük, hogy a termék anyagainak újrahasznosíthatósága. Még a nyolcvanas években az Országos Tervhivatal és az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság együttműködésében készült egy tanulmány, amely a termékek teljes élettartalma során felmerülő költségeket elemezte. Arra keresett választ, hogy a kezdeti (előállítási) ráfordítások növelésével, milyen mértékben növelhető a termék használati ideje. A vizsgálat épületekre és gépkocsikra terjedt ki, és akkor találkoztunk egy olyan német tanulmánnyal, amely szerint egy Porsche gépkocsi előállítási költségeinek húszszázalékos növelése árán a gépkocsi élettartama duplájára növelhető. A tervek azonban a fiókban maradtak, mert ellentmondtak a kapitalizmus profitnövelő követelményének. A vizsgálattól függetlenül ebben az időben hatalmas vita zajlott a paksi atomerőmű lokalizációs tornyának megépítéséről, mert horribilis összegbe került. Végül elkészült, s emiatt tekinthető korszerűnek az atomerőmű, és működhet most, negyven év múltán is, a megemelt biztonsági követelmények mellett.

A klímahisztéria talán egyetlen pozitív hozadéka, hogy ez év márciusában az Európai Bizottság elfogadott egy akciótervet a körkörös gazdaságról, ami azt a célt tűzi ki, hogy EU piacán forgalomba hozott termékek tartósak legyenek, és könnyebben lehessen azokat javítani és újrahasznosítani. Magyar szempontból talán az lenne a legfontosabb, hogy a rendszerváltozás rombolásából megmaradt értékeinket, nem utolsósorban a műszaki tudást átmentsük, és legalább azt érjük el, hogy a termékelosztó hálózatok és a mindennapi igényeket kielégítő iparágak többségükben magyar tulajdonba kerüljenek vissza.

(A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója)

Kapcsolódó írásaink

Galsai Dániel

Galsai Dániel

Tíz kicsi micsoda?

ĀFricska. Ha nem leszünk észnél, szörnyű lesz a jövő! Most ott tartunk, hogy Aga­tha Christie kultikus krimijét, a Tíz kicsi négert átkeresztelik, a jövőben Tízen voltak címmel jelenik majd meg francia nyelven

Bán Károly

Bán Károly

Jégtömbök és gleccserek

ĀJavaslom, nyissák meg az MSZP honlapját, vessenek egy pillantást a nagy elnökjelölt-aspiráns párosra, Kunhalmi Ágnesre és Tóth Bertalanra. Csupa szép, csupa derű minden