Egy régi könyvnap

A sorok árulkodnak a Kádár-korszak kulturális politikájáról, arról a légkörről, amely az árusításokat és a dedikálásokat körülvette. (Írom ezt akkor, amikor szeptember 7. és 10. között a 91. Ünnepi Könyvhét megrendezésében reménykedünk.)

Az 1964-es könyvnapon a Kossuth könyvesbolt sátra a Váci utca és a Vörösmarty tér sarkán állt. A sátorban Dobozy Imre dedikált. A tudósításban az áll, hogy „keresett érintkezést az olvasóközönséggel. Helyesebben mindezt csak akarta, mert könyveit egyáltalán nem vették. A könyvnap végén aztán megkértek két bolti alkalmazottat, hogy a könyvesbolt reprezentációs keretének terhére vegyenek két kötetet…” A könyvtárakat kivéve egyáltalán nem kelendők a „vonalas írók” művei – tudjuk meg. Majdnem eladhatatlanok Gergely Sándor, Illés Béla, Dobozy Imre, Szabó Pál és Sándor Kálmán művei. (Valamennyien Kossuth-díjasok, Illés kétszeres, Gergely háromszoros!) Sándor szerkesztette egyebek mellett 1948-ban az Idegen szavak szótárát – marxista magyarázatokkal. Pedig a könyvnap célja – a tudósítás szerint – a kommunista irodalom propagálása. Igen nehezen adható el az Orosz szobrászat és az Ermitázs is, utóbbi csapnivaló minősége miatt.

A tudósító meg van győződve arról, hogy a pesti olvasó tudja, mit akar olvasni. Hiába dicsér az eladó egy könyvet, a vásárló rögtön és határozottan rávágja: „Ez a sz…, ez nem kell.” Ha a vevők már szinte követelnek egy-egy kifogyott könyvet (például Széchenyi Zsigmond új kötetét vagy a korábban elkelt Ottlik-regényt, az Iskola a határont, az eladó a boltvezetőhöz irányítja őket. József Mártonnénak, a Franciaországból hazatért régi kommunistának számtalanszor vágták a fejéhez, hogy: „Bezzeg a történelemhamisító, nagy anekdotázó, a prózaírás tódítós-lódítós művelője, Illés Béla az van!” Vagy „Dobozy Hegyoldal című regénye a kutyának sem kell; abból persze tartanak!” Mire a boltvezető: „Kérem, kérem, vegyék tudomásul, hogy vannak még rendes emberek, akik szeretik és olvassák Illés és Dobozy elvtársak könyveit.”

Arról értesülünk, hogy az eladhatatlan könyveket „célprémiumos jegyzékre” veszik, tehát az eladónak külön prémiumot fizetnek eladásuk esetén. Ez azonban hiábavaló erőlködés. Száz esetben talán egyszer sikerül az eladónak egy Illés Bélára rábeszélnie a vevőt. A végképp eladhatatlan és ezért visszaküldött könyveket ügynököknek adják ki, akik különböző trükkökkel vidéki parasztemberekre és tájékozatlan olvasókra próbálják rásózni őket. „Nézzék, ez egy roppant izgalmas történet, van benne szerelem, békétlenség, háború, s a végén a gazembereket leleplezik…” – mondják az eladók. Hasonló izgalomkeltő mondatokkal igyekeznek Dobozy könyveit is elsütni.

Karinthy Ferenc Leányfalu és környéke című könyvében olvashatjuk:

„Már tizenkétezer éve ültek a jégmezőn, és akkor Kohn azt mondta:

– Ez van, uram.

– Ez, uram – felelte Grün, és azután nem szóltak többet.”

E rövid vicc teljesen illik az 1964-es könyvhétre. Ez volt! Gergely, Illés, Dobozy, Szabó, Sándor – ki emlékszik ma már ezekre a Kossuth-díjas írókra? Sic transit gloria mundi.

(A szerző újságíró)