A köves erdei út mogyorós csokoládéból készült, a közlekedési lámpák zselés cukorkák, a Gellért-hegy mészkőtömbjei krumplicukrok, az autógumik medvecukorból, a Krisztina téri templom gipszstukkói pedig nyomatos kekszekből vannak, legeslegfeljebb, ha és amennyiben, mézeskalácsból. A frissen szántott föld Nesquik kakaópor, még az esőpöttyözött beton is lehet mákos szelet, az ízléstelen színes kőporos házak pedig, amelyek az agglomeráció arculatából csináltak posztszocreál bohócvidéket, ehhez méltó menzai gyümölcsös túrós kockák. A legújabb felfedezésem az étcsokoládé szuflé, amelyhez jobb helyeken vaníliafagylalt és valamilyen fanyar gyümölcs- vagy lekvárféle dukál, málna vagy efféle. Ezt a szuflét azonban, az előbbiek zömétől eltekintve, nem kapni akárhol és akármikor. Csak nyáron és csakis egy szakadt kis vasúti pályaudvaron, Pestszentlőrincen, az én Szent Ilona-szigetemen, amikor ilyentájban hatvan fokon perzsel a Nap a peron elején, ahová a vonat érkezni méltóztatik (méginkább ha és amennyiben). Ilyenkor a magyaros szertelenséggel lerakott terrakotta térkövek izzó kohójában csurranásig olvad a kihelyezett egy szem pad barna festékborítása. De ez a csoda magától nem mutatja meg magát, ki kell várni, óvatosan közelíteni és kibontani. A sikert senkinek sem tudom garantálni, de ha gondolják, elárulom, hogy van rá a legnagyobb esélyük: határozzák el magukban, hogy szeretnének bejutni a belvárosba vonattal, és ehhez okvetlenül a lőrinci vasútállomást válasszák kiindulópontnak. A vonatok elméletileg félóránként járnak a belváros felé, de ez ne tévessze meg önöket. Mindenesetre válasszanak ki előre egy járatot, mondjuk azt, amelyik tizenhárom óra harminckét percre van kiírva. Fáradjanak oda az árnyékmentes zónába, és álljanak meg a napon, néha pedig pillantsanak a padra (vigyázzanak, rá ne üljenek, forró!). Garantálom, hogy tizennégy óra húsz körül (amikor természetesen még mindig nyoma sincs a vonatnak) érezni fogják a szuflé illatát, sőt, ízét. Fagyit sajnos nem adnak hozzá.
(A szerző újságíró)
