Vélemény és vita
Balliberális külpolitika
Erősen kétlem, hogy Fehéroroszországban olvasnák a magyar balliberális médiát, de ha mégis, felmerülhet bennük, miért lett itt annyi barátjuk
A titok nyitja, hogy Orbán Viktor júniusban Minszkben járt. Ha nem tette volna, a magyar balliberális oldal és sajtója töredék ennyit nem foglalkozna a fehéroroszokkal. A világ eseményeinek értelmezésére ugyanis csak annak szűrőjén át képesek, hogy valakivel találkozott-e Orbán Viktor. Mellékes, hogy ki találkozott még az adott vezetővel – például az osztrák kancellár vagy az amerikai külügyminiszter –, ilyen részletekkel nem terhelik az olvasót
és a választókat.
Minszket az is slágertémává teszi a magyar balliberális közbeszédben, hogy szokás szerint maguktól nem sokra képesek, ezért százezredszerre is valamilyen külső tényezőtől várnak csodát.
Önmagában is nevetséges, amikor politikai erők a diplomácia és a nemzetközi konfliktuskezelés csúcsának a dörgedelmes állásfoglalásokat és a szankciókat tartják. A magyar balliberális oldaltól persze ez azért nem annyira meglepő. Ahogy az sem, milyen gátlástalansággal játsszák el, hogy az emberi jogok és a demokrácia miatt aggódnak egy olyan országban, amit valószínűleg csak némi tűnődés után tudnának megtalálni a térképen, már ha egyáltalán. Persze vannak szintjei a harcnak, az Index mellett kiálló facebookos profilkép-kereteket például még nem váltották fel tömegesen fehérorosz ellenzéki jelszavak, pedig az aztán rettegett fegyver. Na jó, a diktatúrázós bejegyzések és borítók azért ott vannak mindenhol, hiszen ilyeneket megosztani majdnem olyan, mintha maguk csináltak volna valamit. Arról nem is beszélve, hogy a tüntetők elleni erőszak miatt aggódni a Gyurcsány-párt részéről azért eléggé visszatetsző.
Miközben a balliberális oldal olyan hibás döntéseket követel, amelyeket szíve szerint maga hozna, a kormány nem tétlenkedik. Menczer Tamás szavaival élve, amíg a baloldal és a sajtója napok óta össze-vissza kapkod, Szijjártó Péter külügyminiszter folyamatosan tárgyalt, „mert ilyenkor nem kapkodni kell”. A holnapi rendkívüli EU-csúcs előtt pedig meg is született a döntés, miszerint a magyar kormány a lengyel álláspontot támogatja – így áll a helyzet lapzártánkkor, az események pedig pörögnek. Szintén Menczert idézve: a baloldalt persze nem a fehéroroszok érdeklik, hanem csak az, hogy hamis vádakkal támadhassák a kormányt.
Az álságosság nem a magyar balliberális oldal sajátja – más okokból, de a nemzetközi nyilvánosságra is ugyanez igaz. Mennyi szó esik például mostanában Bejrútról? A libanoni fővárosban öt nappal a fehérorosz választás előtt brutális erejű robbanás történt, legalább százhetvenhét ember meghalt, hatezren megsérültek, százezrek vesztették el az otthonukat. A téma, úgy látszik, ahogy mondani szokás, „nem szexi”. Vagyis öt napig az volt. Itthon kevésbé, hiszen a magyar kormány elsők között ajánlott segítséget, ez pedig a balliberálisokat nem annyira érdekelte.
A nemzetközi érdeklődés pillangóként száll virágról virágra. A kormányellenes tüntetések sorsát azonban nem ez dönti el, hanem az érintett külső szereplők geopolitikai érdeke. Bár Fehéroroszországban a helyzet nem ugyanolyan, mint Ukrajnában, szomszédjuk példájából tudhatják a fehéroroszok, hogy sokan lesznek a barátaik, amíg a nemzetközi médiában eladható módon küzdenek, de káosz és összeomlás esetén már inkább csak hitelezőik lesznek, meg a piacukra pályázók.
A közvélemény pedig fájdalmasan gyorsan elfelejti őket, mert már réges-régen más iránt lelkesedik.
(A szerző főmunkatárs)
