Lázadás és forradalom

Egyre aktuálisabb feladat, hogy a magyar kormány, tágabb értelemben pedig a magyar társadalom, a 2015-ben kicsúcsosodó migránsválság folyamán tanúsított ellenállását így öt év távlatából ellássuk az ezt megillető helyes történelmi besorolással. Az akkor született elhatározások nemcsak országunk, mint független politikai és nemzeti entitás fennmaradásáról döntöttek, hanem egyben európai viszonylatban is megfogalmaztak egy alternatívát az uralkodó defetista politikai önfeladással szemben. Függetlenül attól, hogy az akkori döntéseket valaki helyesnek vagy helytelennek tartja-e, el kell ismernie, hogy ha a határzár és az azt szavakba öntő politikai és diplomáciai erőfeszítés akkor nem vágja ketté a Törökországtól Németországig nyúló bevándorló gyorsforgalmit, a kontinens talán már most, 2020-ra is a felismerhetetlenségig különbözne régi ismert formájától.

Az akkor tapasztalt európai uniós, vagy tagállami vezetői attitűddel összehasonlítva a magyar álláspont nem is igazán fogalmazható meg másként, mint nyílt lázadásként az uralkodó politikai doktrína ellen, vagy pedig ennek ellentéteként, egyfajta csirkehálós forradalomnak. De vajon melyik a helyes?

Kevés olyan félremagyarázott fogalom létezik a ma elérhető értelmező szótárakban, mint épp a „forradalom”. Az én generációm ebben a térségben csak egyetlen egyet élt meg, a ‘89-es bársonyos forradalmat, és az akkor megszerzett politikai tapasztalatokat egyetlen köztudatban keringő definíció sem adja vissza még csak megközelítőleg sem helyesen. Pedig a 2015-ös év drámai történései, és az azóta eltelt néhány év egy kicsit déjà vu érzést kelthet a ‘89-es generációban. Egy szólásszabadságot nem tűrő baloldali ideológia elleni harc, egy nemzetközi struktúra, amely mozgatói népeinket csak mint vazallusokat tudnak elfogadni, idegen néptömegek benyomulása országainkba, az ezzel járó nemzeti, területi szuverenitás elvesztése, és még sorolhatnám a többi olyan közös metszőpontot, amely felébresztette bennünk azokat a forradalmi emlékeket, amelyekkel ‘89-ben békés összefogással reagáltunk az ilyen jogtiprásokra.

Vannak köztünk olyanok is, akik a 2015 óta fennálló szembenállást az Európai Unió vezéralakjaival, és egyes nemzetállamok demokratikusan megválasztott elitjével folyó éles vitát, lázadásként értelmezik. Lázadás a mo­dern európai értékekkel szemben, a civilizált polgári viselkedési normák ellen, lázadás a globális szolidaritás szelleme és a szükségszerű társadalmi etni­kai változások ellen. A határzárat egy archaikus nacionalista revízió megnyilvánulásának fogják fel, konzervatív keresztény ideálokra hivatkozást pedig a fejlődés elleni szabotázsnak. Mivel csakis lázadóként fogják fel az új igazságokat megkérdőjelező nemzetek képvise­lőit, a lázadóknak Spartacus kora óta kijáró sorsot szánnak: politikai jogfosztottságot, függetlenségük megvonását, vagy anyagi javaiktól való megfosztását. Egy lázadót nem kell meghallgatni, az ilyennek meghurcolás és ítélet jár. A lázadás vége nem lehet egy politikai konszenzus, lázadást csak leverni lehet. Ennek az attitűdnek a leghamisítatlanabb megnyilvánulását leginkább az európai struktúrákba bekerült magyar ellenzéki pártok képviselői nyújt­ják.

De mi is valójában a különbség lázadás és forradalom között? A különbség legfőképpen attól függ, hogy egy adott konfliktus történetét a régi status quo megdöntői vagy megőrzői írják majd meg. Ha egy széles rétegeket megmozgató felkelés, vagy radikális társadalmi változást ösztönző küzdelem megbukik, az ebben résztvevők felett győzedelmeskedők ezt csak lázadásnak fogják titulálni. Ha viszont ebben a jellemzően alulról táplálkozó küzdelemben az új társadalmi berendezkedés vagy új erkölcsi normák sürgetői győzedelmeskednek, mint történelmi győztesek saját ellenállásukról csak mint forradalomról fognak megemlékezni. 1956 is csak a munkásosztály ellenségeinek lázadásaként volt megbélyegezve, tehát ellenforradalomnak, amíg 1989 után egy, az ‘56-os értékekre épülő társadalmi berendezkedés magáévá változtatta ezt a küzdelmet, és forradalomnak értékelte át.

Hogy a 2015-ben a világ közvéleményével, és szomszédai fatalizmusával, erőteljesen szembeforduló Magyar­ország lázadó volt-e vagy forradalmár, még nem dőlt el. Ez majd a ma tapasztalt radikális átalakulás leülepedésével fog megfogalmazódni, ennek az átrendeződésnek még messze nincs vége. Tény az, hogy Európa vezető nemzetei nem csatlakoztak az őket is érintő radikális folyamatok elleni magyarok által tanúsított küzdelemhez, és az ennek eredményeként kialakult társadalmi folyamatok náluk már olyan előrehaladott állapotban vannak, hogy nagy valószínűséggel már nem is fognak. Számukra mi maradunk lázadóknak, akiket nem meg, hanem legyőzni szükséges, akikkel példát kell statuálni. Számunkra viszont marad az a jórészt Trianon tapasztalatából eredő éberségünk, sőt, gyanakvásunk, mely nem engedi, hogy ismét passzív szemlélőként kövessük területi és kulturális integritásunk elvesztésének egy új, de egyaránt valós formáját, egy újabb akaratunk ellenére készült diktátum elszenvedését. Minden magyar érdekében az áll, hogy a 2015-ben megkezdett ellenállást az utókor egyszer majd forradalomként értékelje. Ha ez nem így történik, az annak lenne a jele, hogy már nem vagyunk.

(A szerző teológus, újságíró)