Maga képére

Hősök márpedig kellenek. Az isteneket, mint szent törvények hozóit és hordozóit már elvetette eme varázstalanított és istentelenített világ, de a hősök szilárd pontként, iránytűként megmaradtak nekünk. Ők azok, akik személyükben hordozzák közösségünk értékeit, normáit: magyarán olyanok, mint mi, vagyis, amilyenek mi szeretnénk lenni – még pontosabban, amilyennek a közösségünk szeretné, hogy mi legyünk.

Éppen ezért tartom tökéletes választásnak, hogy Románia a minap nemzeti hősévé avatta II. Mihály havasalföldi fejedelem mellett a Horea, Cloşca és Crişan (magyarosan: Hóra, Kloska és Krizsán) álneveken tevékenykedő parasztvezéreket. A törvény megszületett, a képviselőház a maroknyi RMDSZ-esen kívül egyhangúlag megszavazta, az elnök kihirdette. A „Vitéz” melléknevet is megkapó Mihály fejedelem kánonba emelése már réges-rég megtörtént, Nagy-Románia első egyesítőjeként tekintenek rá, mivel néhány hónapig egyszerre birtokolta a havaselvi, a moldvai és az erdélyi trónt – jóllehet, a 16-17. század fordulóján nem csak Erdély magyar többsége és dominanciája volt megkérdőjelezhetetlen tény, de nemzeti aspirációi sem voltak senkinek. Különösen nem egy dragoesti kocsmárosnő ismeretlen apától származó fattyának, aki vándorkereskedőből pártfogói és szövetségesei folytonos elárulásával küzdötte fel magát fejedelmi trónokig, s mielőtt Erdélyt lerohanta, még azért előzetesen letárgyalta az orosz cárral, ha belebukna a hadjáratba, nála menedéket lelhet – hát lehet ennél tökéletesebb előképe a román diplomáciának? Aztán, ahogy lenni szokott, elárulták az árulót, miután osztrák császári szövetségben elvégezte a piszkos munkát Erdélyben, Giorgo Basta generális pedig zsoldosaival megölette. Így lett belőle román nemzeti hős és – 2020 nyarától – mártír, emléknapja pedig május 27. lett.

Ami Hórát, Kloskát és Krizsánt illeti, még inkább telitalálat. A román kommunista történetírás már egyszer beinvitálta őket a panteonba munkásmozgalmi alapon, ugyanis a tisztelt urak az 1784-es parasztlázadást vezették, afféle kis Dózsa Györgyökként tekintettek rájuk – tehetjük hozzá, Dózsa György székely kisnemesi származású végvári vitézként a törökellenes honvédelemben jeleskedett. Horeáék meg leginkább az Erdélyi-szigethegység kietlen vidékein szerb és román rablók élén fosztogatták a környéket, mielőtt meglátták volna a nagy lehetőséget az összeverődött, elégedetlen román paraszti tömegben, amelynek élére állva megkezdték a módszeres etnikai tisztogatást Dél-Erdélyben, aminek elsődleges céljai a gazdag nemesi porták és magyar falvak voltak. „Megöljük egy lábig a magyarokat” – kiáltotta egykorú szemtanúk szerint hatezresre duzzadt hordájuk, amikor Verespatak környékét lerohanta. „Nemes Jánost két kisfia szeme láttára megölvén, az éltükért könyörgő két ártatlan gyermeket, keserves rimánkodásukra nem hallgatva, atyjok holt testére ráülni kényszeritették s ott gyilkolták meg (…) fejsze-fokokkal, vas villákkal kegyetlenül kínozták, a földre levert gyermekeket lábaikkal rugdosták.” De végeztek azzal a kerpenyesi pópával is, aki békére intette a lázadókat. Ezreket térítettek erőszakkal ortodox hitre, „ki disunita religióra nem áll, és oláh köntösben nem jár, vagy nyársba húzzák, vagy fejét vegyék”. Beszédes, hogy egykorú források szerint később a rablott vagyon jelentős részét a hatóságok román pópáknál találták meg, akik havasalföldi és moldvai közvetítéssel az oroszok által kiötlött román állam tervét is propagálták.

A vérengzés azért folyhatott hónapokon keresztül érdemi beavatkozás nélkül, mert Habsburg II. József császár a magyar nemesség túlzásának tudta be a jelentéseket a helyzetről, mi több, Hóra éppen a császár parancsára hivatkozott, meg mutogatott hamisított leveleket az analfabéta, babonás román parasztoknak. József nem sietett közbelépni, a magyar közösségek sokszor saját szakállukra voltak kénytelenek megszervezni védelmet, hol több, hol kevesebb sikerrel. A vérengzések becslések szerint négyezer magyar életet követeltek – a nőket, gyerekeket de még a csecsemőket sem kímélték –, helyrehozhatatlanul megváltoztatva a környék nemzetiségi összetételét a románok javára.

A lázadók tömegeit a zendülés leverése és a rend helyreállítása után érdemben nem büntették meg, csak Horeát és Cloşcát végezték ki Gyulafehérvárott, Crişan pedig a börtönben öngyilkos lett. Ők hárman immár a nemzeti hős mellé a mártír jelzőt is megkapták, előttük tisztelegni november 2-án lehet – ez volt az első vérnap a krónikák szerint, amikor a Krizsán felhergelte románok által „a lovakról leütött szolgabirák, kegyetlen kínzások közt, kövekkel, fejszékkel s botokkal agyonverettek”.

Hősök márpedig kellenek. Mindenkinek a maga képére valók.

(A szerző újságíró)