Beneš és szellemisége

Az átlagos cseh ember előtt igen egyszerűnek látszik az I. Köztársaság bukása és német protektorátus alatti lét, majd az 1945. májusi „forradalom” vérengzéseinek története, vállát rándítja s azt mondja, némi kívánnivalót hagyott maga után az új csehszlovák demokrácia megteremtése. Mindenről évtizedekkel később kapott magyarázatot. Hiszen a történetírás tényei olyan kijózanítók, mint a kábítószer-megvonás a drogosoknak. A beneši dekrétumokról, a magyar és német kisebbségek elűzéséről és vagyonának elkobzásáról a kommunista korszakban nem volt szabad beszélni: a drog az antifasisztaság volt. Hogy rabszolgapiacon adtak el a Felvidékről deportált magyarokat cseh földön, vagy hogy néhol középkori, díszesen vasalt szégyenketrecekben mutogattak német polgárokat a németek építette kisvárosok barokkos főterein, az ilyen történetek hiá­nyoznak az általunk is kedvelt kedélyes cseh irodalmi repertoárból. Beneš elnöknek a kollektív bűnösség elvéből kiinduló 13 dekrétuma azonban a hallgatás évtizedeit követően a kilencvenes évek elejétől újra és újra vitát robbantott ki, szellemiségük ma is kísért, és Csehszlovákia mindkét utódköztársaságában negatív irányba befolyásolja a törvényhozást, a vagyonjogi vitákat, a kárpótlást, s akadályozza a német–cseh, valamint a magyar–szlovák viszony egészséges alakulását. Szlovákiában például az új, polgári elvekre épített nemzetállam és a szlovákság ott folytatta a magyar kisebbség burkolt, közmegegyezésen alapuló beolvasztását, ahol 1948-ban a sztálini politika merő taktikai okokból abbahagyatta vele.

A százezer lakosú Ústí nad Labemben, németül Aussigban az Elbát egy nagy híd köti össze, amely Beneš elnökről van elnevezve. Német részről már az 1989-es bársonyos forradalom után elhangzott az a kérés, hogy a híd nevét változtassák meg, mert az elnök sugallta tömeggyilkosságok egyik legrettenetesebb színhelye az 1945-ben még zömében szudétanémetek által lakott város volt. A csehek elutasították a kérést, sőt 2004-ben a törvényhozás Benešnek a csehszlovák állam szolgálatában szerzett érdemeit törvénybe foglalta, s nem volt hajlandó rasszista, a szláv felsőbbrendűséget sugalló rendeleteit visszavonni. (Ha visszavonják, az államuk gazdasági alapjait rendítette volna meg.) A hídfőre 2005-ben egy emléktábla került a ’45 júliusi véres események áldozatainak emlékére, de azon nem tüntették fel a nemzetiségüket. Érdemes végigfutni a Junge Freiheit utolsó számán, amely Vérfürdő Aussigban címmel emlékezett meg a történtekről. Drámai összefüggés, hogy amikor 1945. július 31-én Potsdamban, a Cecilienhofban az új amerikai elnök, Harry Truman 15 óra 45 perckor elkezdte expozéját mondani a németek s Európa jövendő sorsáról, alig negyedórája robbant fel Aussigban a Wehrmacht hatalmas lőszerraktára. A cseh forradalmi gárdisták és munkásmilíciák egyes német becslések szerint ezek után több mint kétezer németet öltek meg s a várost kirabolták, arra hivatkozva, hogy a német Wehrwolf, a „farkasember” nevű terrorszervezet tagjai robbantották fel a depót. Az Elba hídjáról a munkából jövő német munkásokat, de még az apjukat váró gyermekeket is anyjukkal együtt bedobálta a folyóba a felbőszített csőcselék: Drezdában, sőt Meissenben is fogtak ki hullákat. A csehszlovák kommunisták lapja, a Rude Právo náci merényletről írt, s Cecilienhofban a világ nagyjai a világ közvéleménye elé tárták, hogy a példa alapján is jól látható, németek és csehek nem élhetnek együtt Csehszlovákiában. „Vaskézzel fogjuk határvidékeinket megtisztítani” – üvöltötte Beneš csehszlovák elnök a rádióban. A városba – ma már tudjuk – mintegy 300 milicista érkezett, s a történész Pustejowski levéltári források alapján bebizonyította, hogy több helyen is egyszerre, tudatosan indult be a pogrom.

1945 májusától s nyarától kezdődően több mint hárommillió szudétanémet állampolgár esett áldozatul a csehszlovák elnök cselszövéseinek, elűzték vagy erőszakkal kitelepítették őket. Ruházatukon fehér szalagon viselniük kellett az N betűt (N = nemec, azaz német), s a lipcsei szétbombázott pályaudvaron ezrével égették azoknak a szudétanémeteknek a holttesteit, akiket marhavagonban löktek ki szülőföldjükről. Brünnt, az erősen németes morva fővárost a brünni halálmenet során „tisztították” meg: az osztrák határig mintegy 35-40 ezer brünni német halt meg, a gyengéket és lemaradókat a cseh katonák és milicisták agyonlőtték. Az elűzés szót ma sem szeretik a csehek, a történtekről nemigen beszélnek, s mint Sidonia Dedina Beneš, a likvidátor című könyvének fülszövegében olvashatjuk, tudnunk kell azt is, hogy könyve a német lakosság elleni terrorról – amely 2004-ben jelent meg magyarul – későn érkezett, s még számos cseh és szlovák nemzedék fogja érzékelni az igazság elrejtéséből származó következményeket. A rasszista Beneš-dekrétumok közül a legtöbbet idézett, a minket, magyarokat is a kollektív bűnösség és a köztársaság szétverésének vádjával illető 33. rendeletet 1945 augusz­tus 2-án adták ki, amikor Cecilienhofban Sztálin és Truman is igent mondott a jaltai világrendre.

Ha Jalta ma már a múlté, a beneši rendeletek de iure csak részben vesztették el hatályukat. A 2007-es, az unióról szóló lisszaboni szerződés is valamilyen formában, mint a cseh és a szlovák jogszolgáltatás részeként tudomásul vette, de éppen idén, egy Eperjes melletti erdőbirtok tulajdonjogának vitája kapcsán, az Emberi Jogok Európai Bírósága elmarasztalta Szlovákiát, hogy az ügyben a bírák a beneši jogszabályra hivatkozva döntöttek. Isten malmai lassan őrölnek.

(A szerző történész)