Lóránt Károly

Vélemény és vita

A hidrogénipar kérdései

Ha a szén-dioxid-kibocsátás csökkentése a cél, akkor az atomenergiára kell támaszkodnunk

Hidrogéniparnak nevezik azon tevékenységek összességét, amelyben az energiaforrás vagy az energiatároló hidrogén. A hidrogént eddig is használták az iparban, főleg ammónia gyártására, illetve kőolaj finomítására. Az ammóniából műtrágya készült, vagy más vegyipari anyagok gyártására használták fel. Jelenleg világviszonylatban évente mintegy 100 millió tonna hidrogént termelnek, ami fűtőértékben számolva a világ összes energiafogyasztásának másfél százalékát teszi ki, vagyis energetikai szempontból marginális jelentőségű.

Az Európai Unió által saját maga számára kitűzött cél, hogy 2050-re klímasemleges lesz, vagyis zéróra csökkenti a nettó szén-dioxid-kibocsátást, felértékelte a hidrogén gazdaságban játszott szerepét. Úgy gondolják ugyanis, hogy az időszakosan termelő nap- és szélerőművek által termelt árammal, az általános iskola fizikaórájáról ismerős módszerrel, vizet bontanak oxigénre és hidrogénre, és az utóbbit hasznosítanák a különböző felhasználók energiaellátására. Ily módon a tiszta „zöld” hidrogén lenne a gazdaság alapvető energiaközvetítője, szemben a mai fosszilis tüzelőanyagokkal (szénnel, olajjal, földgázzal), amelyek elégetésekor szén-dioxid keletkezik.

Tekintsünk most el attól, hogy mennyire indokolt és megalapozott az a cél, hogy Európában 2050-re megszűnjön a szén-dioxid-kibocsátás (semennyire), hanem fogadjuk el az unió kitűzött célját középtávú realitásnak (míg be nem bizonyosodik, hogy az egész ostobaság), és nézzük meg, mi lehet a következménye részben technikai oldalról, részben pedig arról az oldalról, hogy mindez hogyan hat a magyar gazdaságra. Ez utóbbi azért is fontos, mert az egész klímapolitikához és annak gerincét alkotó hidrogéngazdasághoz támogatások, illetve szankciók, adók és más ösztönzők fognak kapcsolódni. Németország már ki is dolgozta a maga nemzeti hidrogénstratégiáját, amelyet nyugodtan tekinthetünk az Európai Unió stratégiájának is, hiszen nem is titkolják, hogy a német stratégia csak akkor lesz működőképes, ha megteremtik a hidrogén egységes európai piacát, ami mindenkire kötelező egységes szabályozást jelent.

A jelenlegi európai zöldstratégia, „green deal” a klímasemlegességet az atomerőművek és a fosszilis energiahordozók kizárásával, tehát lényegében csak szél- és napenergiával képzeli el. Kiszámítottuk, hogy ez mit jelentene területfoglalásban azt feltételezve, hogy Európa energiaigénye az energiahatékonyság növekedése miatt a jelenlegi szinten marad, és a szükséges energiaigények kétharmadát szél- és naperőművek elégítik ki, a maradék egyharmad forrása pedig a még megmaradó atomenergia és a geotermikus, víz- és bioenergia maximális kihasználása. Az eredmény az lett, hogy szélerőművekkel akkora területet kellene beborítani, mint a mai Lengyelország, a naperőművekkel pedig egy Dánia nagyságú területet – de az utóbbi esetben a szakirodalomban található legkisebb területfoglalási igénnyel számoltunk.

Gondolom, nem kell hangsúlyozni, hogy ez teljesen irreális elképzelés, vagyis az egész mai „green deal” hatalmas fiaskóval fog végződni. Egy parlamentben vagy az utcán, minden felelősség nélkül, könnyű bármit követelni, és gyenge politikusok engedményeket is tehetnek, a műszaki és gazdasági és társadalmi realitásokat azonban nem lehet megerőszakolni, mint ahogy az nálunk is kiderült annak idején a Rákosi-érában.

Hogy a közmondásosan józan németek, hogy engedhettek ekkora ostobaságnak, az számomra rejtély (bár csináltak ők már ennél nagyobbat is), viszont a kijózanodásnak is vannak apró jelei. Peter Altmaier német gazdasági miniszter nemrég az Európai Parlament ipari bizottságában tartott egy előadást, és arra intette a képviselőket, hogy legyenek egy kicsit realisztikusabbak a megújuló energiaforrásokkal kapcsolatban „földgáz és a »zöld« helyett »kék« hidrogén nélkül nem fog menni” mondta a képviselőknek. A „kék” hidrogén a földgázból előállított hidrogén, de olyan módon, hogy a szén-dioxidot, amely a folyamatban melléktermékként keletkezik, földalatti tárolókba (például letermelt gázmezőkbe vagy sóbányákba) préselik. Ha a szén-dioxidot nem préselik a földalatti tárolókba, ahogy jelenleg is történik a hidrogéntermelés, akkor „szürke” hidrogént kapunk, ami zöldszemmel elfogadhatatlan. Hogy van-e elég földalatti tároló Európában évi, mondjuk, ezermillió tonna szén-dioxid bepréselésére, arról a szakirodalomban nem találtam adatokat, nyilván nincsenek is, és arról sincs szó, hogy e bepréselésnek mekkora az energiaigénye, mert könnyen lehet, hogy a termelt hidrogén energiájának nagy része erre fog rámenni.

Megítélésem szerint mire a politika szintjére felér, hogy a hidrogénipar és az egész „green deal” mekkora melléfogás, addig tíz év is eltelhet, tehát bármennyire is szürreális a helyzet, számunkra ez adottság, és erre fel kell készülnünk.

A lényeg az, hogy lehetőleg ne csináljunk olyan dolgokat, amelyek azután hasznavehetetlenek, veszélyes hulladékok lesznek, ugyanakkor valamit mégis kell csinálni, mert kikényszerítik. Ez esetben még a legjobban akkor járunk, ha ragaszkodunk az atomenergiához, és a villanyautóknak adunk nagyobb teret, és semmiképpen sem építjük meg azt a 6600 MW-os naperőművet (három Paks I.), amely a Magyarország Nemzeti Energia-és Klímaterve című dokumentum 24. oldalán lévő táblázatban 2030-ra szerepel (igaz, a 10. oldalon csak 4000 MW-ról van szó, de egykutya).

A zöldek álmát, a klímasemlegességet atomenergiával meg lehetne valósítani, persze azzal is csak igen nagy erőfeszítésekkel, de a zöldek az atomenergia ellen tiltakoznak, ami mutatja, hogy az egész cirkusz nem más, mint politika reális alap nélkül (mind a szén-dioxid hatásában, mind a klímasemlegességben). Mégis mintha ingana valami. Peter Altmaier, amikor az atomenergiáról kérdezték, azt válaszolta, hogy „nehéz kérdés”, ami azt jelenti, hogy nem utasította eleve el, igaz, azzal mentegetődzött, hogy mint német gazdasági miniszter, felelős az energiaellátás biztonságáért és megfizethetőségéért, sőt még azt is mondta, az offshore szélerőműveket nem lehet tetszés szerint kiterjeszteni, ami bizonyos józanságra utal, és lehet, hogy Merkel távozása után a józanság nagyobb erőre kap Európában.

Addig viszont hidrogénügyben fel lehetne ajánlani, hogy Magyarországon hidrogénfolyosókat építünk ki a német hidrogénautók számára. Azt ugyan nem feltételezhetjük, hogy 68 ezer dolláros Toyota Mirai személygépkocsik fogják ellepni a magyar utakat, de az feltételezhető, hogy megjelennek a hidrogénhajtású kamionok, amelyek újratöltését szolgáló állomásokat a Magyarországon keresztülvezető fontosabb európai utak mentén kiépíthetjük, természetesen jó messzire a benzinkutaktól, mert esetleg robbannak, mint ahogy az az e téren előttünk járó Norvégiában már meg is történt.

Vannak olyan elképzelések is, hogy a nap- és szélerőművek által vízbontással termelt hidrogént bevezetik a gázhálózatokba, de ez csak egy bizonyos fokig, maximum tizenöt-húszszázalékos arányban lehetséges, mert a hidrogén, lényegesen kisebb térfogatú lévén a földgáz túlnyomó többségét alkotó metánnál, könnyen szivárog, és mint a Hindenburg léghajó és Challenger űrsikló sorsa is mutatja, ennek szomorú vége lehet.

Tíz éven belül még az unió vezetésének szintjén is ki fog derülni, hogy a 21. században a fosszilis energiahordozókat nagy tömegben, megfizethető áron és biztonságosan csak atomenergiával lehet kiváltani. E tekintetben a technika már nagyon előrehaladott. Megvalósult a gyorsneutronos erőmű, amelyben az urán túlnyomó többségét alkotó U238-as izotóp adja a fűtőanyagot, csaknem százszorosára növelve az uránból kinyerhető energiát, és megoldva a hagyományos atomerőművek kiégett fűtőanyagainak hasznosítását. Emellett kisebb, egy-egy körzet fűtését és villamosenergia-ellátását megoldó atomerőműveket hamarosan már sorozatban fognak gyártani (természetesen Kínában), amelyekkel lokálisan lehet kiváltani a fosszilis energiahordozókat.

Ha a szén-dioxid-kibocsátás csökkentése a cél, akkor nekünk az atomenergiára kell támaszkodnunk, és ebben partnereket kell keresnünk, és találhatunk is az unió keretén belül.

(A szerző közgazdász, a Nemzeti Fórum tanácsadója)

Kapcsolódó írásaink

Galsai Dániel

Galsai Dániel

Indexes bárdok

ĀFricska. Sejtettem, hogy jegyzetem az „Indexgate”-ről egyeseknek megfekszi a gyomrát

Dippold Pál

Dippold Pál

Balbili

ĀVihar van a liberális médiabiliben, amit kik mások, mint a baloldali aligpártok igyekeznek a maguk hasznára fordítani

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom