Domonkos László

Vélemény és vita

Az ágfalvi temető titka

A temetők is rejtenek véletleneket. Miként a halottak alighanem a legbeszédesebb élők a magyarok országában

Eredetileg egészen más okból kerültünk ide a hegyoldalba. Annak az alig kétezres, tízegynéhány százalékban német lakosságú falunak a temetőjébe, amely nyolc sorstársával és Sopron városával együtt a Rongyos Gárda hősi honvédő szabadságharcának köszönhetően kiírt, jövő év végén százesztendős népszavazás révén Magyarország maradhatott. Az ágfalvi temetőben tisztelgünk Baracsi László, a nyugat-magyarországi harcok legelső csatája legelső hősi halottjának nemzetiszín szalagos sírja előtt – „A hazánk és vármegyénk nyu­gati határának önfeláldozó védelmében 1921. augusztus 28-án Ágfalván hősi halált halt kecskeméti felkelő emlékének hálás kegyelettel emeltette Sopron vármegye közönsége”. A tisztelgés után Sarkady Sándor, a Sopronról és környékéről, az egész históriai Nyugat-Magyarországról egyszerűen a világon mindent tudó, kiváló történész felhívja a figyelmemet valamire. A jóval följebb látható, a sötétbe vesző meredek hegyoldali temetővég felé mutat, ahonnan keresztek hosszú sora sejlik elő a szinte éjszakai feketeségű, sűrű rengetegből.

Jókora kapaszkodó, míg az ember felér – és döbbenten áll a távolba vesző, legalább negyven-ötven sír hosszú sora előtt. Csak nevek olvashatók a kereszteken, és még egyetlen mondat: „meghalt 1947-ben”. „Meghalt 1949-ben”. Meghalt 1951-ben”. És így tovább, így tovább… Azoknak a sírjai, akiket itt, ezen a vasfüggöny-határszakaszon lőttek le, téptek darabokra az aknák. Akik menekülni akartak az elviselhetetlen elől. Az ázsiai barbárság, a vadállati szovjet kommunista elnyomás brutalitása, zsarnoksága, embertelensége-terrorja és nyomora elől. Íme, az akkori „szabad világtól” alig néhány kilométerre, a hatalmas koncentrációs táborrá változtatott ország szögesdrót-börtönfalai közül szabadulni próbálók emlékmű-sora. (Sokkal többen voltak ennél a néhány tucatnál, hiszen jó néhányukat elpusztításuk helyszínen, névtelenül kaparták el, mint az elhullott jószágot.)

Sarkady Sándor azt mondja, az akkori faluvezetés csak ebben a magas, hegyoldali, temetőszéli elhelyezésbe egyezett bele – az egykoron a temető árkába temetett betyárok, akasztottak és hasonlók juthatnak az ember eszébe... Meg az, amit a szovjet hódoltság első két-három évtizedének Magyarországáról összefoglalóan el lehet mondani: hogy senki sem tudta és mindenki tudta, hogy senki sem merte emlegetni, de mindenki tisztában volt bele, hogy „hol zsarnokság van, ott van / jelenvalóan / mindenekben, / ahogy rég istened sem; (…) ott zsarnokság van / az óvodákban, / az apai tanácsban, / az anya mosolyában, / abban, ahogy a gyermek / idegennek felelget; / nemcsak a szögesdrótban, / nemcsak a könyv­­-sorokban / szögesdrótnál jobban / butító szólamokban; / az ott van / a búcsúcsókban, / ahogy így szól a hitves: / mikor jössz haza, kedves;”.

Jótékony hűvösség csap ki a sötétlő fenyvesek közül, odalenn napfényben tündököl az emlékoszlopszerű, kőbabérkoszorúval is ékes hősi emlékmű-sír. Baracsi Lászlót – küldöncként a közeli vasútállomásra tartott – egy inváziós osztrák orvlövész hátulról lőtte le, az ágfalvi templomtól, Isten házától alig néhány méterre. A fejébe kapta a golyót, azonnal meghalt. Szívszorító, hogy a mai napig a kutatók sem ismerik családját, még pontos életkorát sem, annyi tudható csak róla biztosan, hogy henteslegény volt, és Kecskemét városa 1928-ban halála pontos helyén, a templommal átellenben állíttatott neki külön emlékművet, ami a falu egyik nevezetessége.

Csakhogy Ágfalvának, miként nyilván más határszéli helységeknek is, titkai ugyanígy vannak. A temetőkben és határszéleken, keresztekkel és anélkül, nevekkel és nevek nélkül, megszámlálhatóan és megszámlálhatatlanul. Ők – Baracsi László és harcostársainak kései utódai – már nem tudták megállítani a hódítók áradatát, amely ekkor éppen nem Nyugatról, hanem történetesen az ellenkező irányból érkezett – ők már csak magukat akarták, próbálták volna megmenteni a jövendőnek. Talán azért is, hogy így, ezáltal az országnak is megőrizhessék magukat és szabadságvágyukat – elmenekülve az elnyomatás rabszolgaságából, a szabad magyarságot akarván felmutatni a világnak. Alighanem máig nem tudni pontosan, hányan pusztultak el ávósok és határőrök fegyvereitől, az aknáktól Mosontól a szentgotthárdi végekig, a Fertő-tó mocsarainál és szerte a határnál. Kettészelték őket a sorozatok, szétszaggatták őket a taposóaknák, fennakadtak és szénné égtek a szögesdrót-akadályokon. Az ágfalvi temető felső végében, a sűrű, sötét erdő szélén a keresztek pedig ugyanolyan némák, mint a hazáért harcolók emlékművei, rajtuk piros-fehér-zöld szalaggal.

(A szerző író)

Kapcsolódó írásaink

László Tamás

László Tamás

A te életed számít

ĀA Black Lives Matter (BLM) csoport már 2013 óta működik, de csak most, George Floyd halála után robbant be a köztudatba, és pusztítja körbe a világot

Deme Dániel

Deme Dániel

Milyen egy zöld hadsereg?

ĀSajnos a mai európai politikai étoszt teljes mértékben uralja az a felfogás, hogy kultúránkat és elődeinktől átvett értékeinket megsemmisítő kritikának kell kitenni

A magyarhirlap.hu weboldal sütiket (cookie) és különböző kódokat használ a megfelelő működés, elemzések készítése, a felhasználói élmény fokozása valamint az Ön számára releváns, személyre szabott ajánlatok összeállítása érdekében. Ezek használatát az Elfogadom gomb megnyomásával jóváhagyja. Bővebb információt az Adatkezelési Tájékoztatónkban talál.

Elfogadom