Nem sejtett Nyugat

Meglepő, hogy 1945 után hogyan lehetett egy új status quót biztosítani, s hogy az igazság győzelmet biztosít a hatalom felett.

Ám a berlini fal leomlása után és a német egyesítés szép pillanatait követően most látjuk, hogy Berlinben ismét utcákat keresztelnek át, így a „rasszista ízlést” tükröző Mór utcát egy amerikai fegyveres bűnö­zőről neveznek el. A postarabló Sztálinról elnevezett sugárutat Karl Marxra cserélték, de valószínűleg ő sem maradhat: a zsidókérdésről és a fehérek történelmi előjogairól írott munkái egyértelműen rasszisták az emberi jogokat hirdető szélsőségesek szemében. A több mint százezer tagból álló tartalékos katonák szövetséget és az AfD pártot ugyancsak meg akarják tisztítani a rasszista gondolatoktól, az identitáriusok, azaz a hazafiságot és a német önazonosságot vállalók pedig olyanok a mainstream sajtó szemében, mint annak idején az ellenforradalmárok a bolsevik propagandában. Bismarck, az első kancellár hatalmas hamburgi szobrát az ottani evangélikus akadémia emlékezetkultúra-, magyarán történelemprofesszora le akarja fejeztetni, mert nem volt „jó ember”. De mit csinálna vallásuk atyjával, Luther Mártonnal, aki a pápa után a zsidó uzsorásokat is kiátkozta?

Harminc éve, a keletnémet és nyugatnémet márka egyesítése idején – ez volt a német egység felé tett alapvető lépés – kissé elcsodálkoztunk azokon, akik morális okokból féltették az NDK-s hagyományok gyors eltörlését, hiszen azt hittük, kissé irigyen, hogy aranykor következik, s az adenaueri demokrácia magasztos korszaka a németeknél és nálunk is eljön. Antall Józsefet e hitében nem zavarták az intrikák. Ha jön a nyugatnémet márka, akkor mi maradunk – mondták az NDK polgárai is, s államuk iparát még a tőzsdék is a világ tíz legerősebbje közé sorolták.

A keletnémet privatizáció gazdaságtörténészek szerint az évszázad legnagyobb átverésének bizonyult, s nagyobb kárt okozott, mint a szovjet mintájú tervgazdaság. Dieter Stein Egy új nemzetért című könyvében azt hangsúlyozza, hogy bár Európa gazdaságát a németek határozzák meg, politikai téren meglehetősen zavarodottak, s túl fontos szerepet biztosítanak a közgondolkodásban a szélsőbal eszméinek. A német etnikum is veszélyben, ezért a helyi önazonosság erősítése és a családokat több generáción át ellátó mezőgazdaság újraélesztése, helyzetük javítása lenne a feladat, azaz olyasmi, amit megmosolyog a neoliberális és reménytelen jövőjű értelmiség. (Kicsit hasonlít a kérdés felvetése a mi egykori honi, népi-urbánus vitáinkhoz.) S közben a CDU elmegy balra, középjobbon ott az űr, sőt a szociáldemokraták ritkítani akarják a hadsereg elit alakulatait. Csak a nyílt, egyszerre kitörő nagyvárosi konfliktus hiányzik, pedig a 2017-es hamburgi zavargások óta már ez is napirenden van. Az Amadeu Antonio Alapítvány ösztöndíjas rendszere egyeseket az NDK besúgóhálózatára emlékezteti: aki a mainstreammel szembemegy, leíródik.

Az is árulkodó, ahogy megpróbálják leírni Thilo Sarrazint. A szociáldemokrata Sarrazin a moszlimokról írott tanulmányaiban és cikkeiben kifejti, hogy az új erény a véleményformálás végzetes korlátozásával valójában terror, azaz ha játszunk a szavakkal, innen már csak egy lépés a jakobinus jelszó, miszerint az erény terror.
(Később proletárdiktatúra tömeges kivégzésekkel.)

Nos, Sarrazin szerint az iszlám világ és nyugati kulturális térhódítása főképp az önmarcangolást és a kollektív bűnösséget nemzedékekre vállaló németek számára végzetes. Egyetlen baloldali párt sem lehet olyan radikális, mint Mohamed prófétáé, a reformok, sem a nasszeri reformok, sem a különféle marxista „törzsi vallások”, sem a nyugati demokráciák formális másolása nem segített. A fő akadály a Korán – állítja a német gondolkodó –, amelynek hitvilága a protestáns munkaszemlélet helyébe (munka=ima) lép. A betelepülők legfeljebb fele tanul meg jól–rosszul németül. Talán azért jött divatba a németek körében a helyi nyelvjárások tanulása és a tartományi kultúrák ápolása, hogy érezhetően különbözzenek a jövevényektől?

(A szerző történész)