A fehér életek nem számítanak

Igen, pontosan ezt állította a minap Priyamvada Gopal cambridge-i akadémikus, „posztkoloniális irodalom” szakértő egy szociálismédia-bejegyzésében. Ilyesminek manapság már hírértéke is alig van, hiszen a nyugat-európai akadémián évek óta egymással versengve ontják a többségi európai társadalom elleni demagóg elméleteiket a kisebbségi áldozatkultusz széles palettáján karriert építő akadémikusok. Sőt talán hálásak is lehetünk Gopalnak, amiért saját példáján bebizonyította, hogy a fekete életek számítanak tézisnek van egy elkerülhetetlen, „a fehérek viszont nem” logikai társadalmi konklú­ziója. Ezt tagadják ugyan némely aktivistáik, de íme, mindig van egy gyermeteg hang, aki felkiált, hogy a király meztelen.

Leleplezte magát a camebridge-i kis gótikus tornyocskák és történelmi hagyományok közt ravaszul elvegyülő puszta ostobaság is. Az egyetlen reakció, amit az 1209-ben alapított legendás intézmény a felháborító uszítás kapcsán hivatalos nyilatkozatként ki tudott magából préselni, csupán annyi volt, hogy az egyetem megvédi akadémikusai szólásszabadsághoz való jogát, és egyben a leghatározottabban elítélik a Gopalt ért személyes támadásokat, amelyek véleményük szerint teljesen elfogadhatatlanok. Ennél a pontnál az ember azt hinné, hogy ilyen kézenfekvően fasizoid kijelentésre a nagy múltú egyetem előhúzza valamely nagyobb kaliberű progresszív szónokát, hogy a deviancia határait súroló ostobaságot legalább valami egyenértékű magyarázattal vértezzék fel az igencsak kiérdemelt támadások ellen. Ehelyett inkább úgy hangzik, mintha a diákönkormányzat valamelyik friss tagjával egy kocsmapulton írattak volna egy fenyegető kiáltványt a kritikusok elhallgattatására.

A tanári kart gazdagító fajgyűlölő posztkolonializmus professzorok mellett Isaac Newton, Charles Darwin vagy Ludwig Wittgenstein volt alkotóműhelyében egyre kevesebb hely jut a tehetségük és szorgalmuk árán bejutó diákoknak a hátrányos helyzetű diákkvóták és az évi hétmillió forint körüli tandíjat fizető gazdag külföldi diákok miatt. Míg a 2019-es statisztikák szerint az egyetemi hallgatók több mint negyede már etnikai hátterű volt, addig a fehér munkásosztályból származó diá­kok alig két százalékát teszik ki az előadótermek hallgatóságának.

Ennek az aránynak valószínűleg lesz némi köze az egyetem szánalmas és infantilis szólásszabadság-értelmezéséhez is. Azt a keveset is, ami ebből még megmaradt, igen szelektíven alkalmazzák, ahogy ezt például tették Jordan Peterson kanadai pszichológus és konzervatív publicista esetében is, akinek le kellett mondania cambridge-i nyilvános fellépését, mert kritikusan viszonyult a diákság által legfelsőbb igazságként kezelt gendertanhoz. Az sem volt véletlen, hogy a Cambridge University Press kiadója a kínai kormány sugallatára blokkolni kezdte a hozzáférést több mint háromszáz cikkhez a The China Quar­terly című publikációjukban (ezt később visszavonták), hiszen jelenleg is vagy ezerkétszáz busásan fizető kínai diák látogatja intézményüket.

Az elmúlt napok brit híreiből azt is megtudhattuk, hogy rendőri nyomozás indult a Burnley FC azon szurkolói ellen, akik valószínűleg a globális méreteket öltő józanész-fogyatkozásra reagálva egy repülőgép vontatta „Fehér életek számítanak” felirattal reagáltak az eseményekre. A labdarúgóklub örökre szóló eltiltással fenyegetőzött az ilyen kirekesztő és a multikulturalizmus kissé egyoldalú alapszabályait megszegő csínytevés kapcsán. Az antiszemita szlogenektől hangos erőszakos tüntetések sem ijesztették el az angol Premier League-et attól, hogy stadionjaik minden szabad felületét teleplakátolják a BLM mozgalom logóival, még olyan mondatok sem okoztak dilemmát, mint pél­dául a csoport honlapján deklarált célkitűzés: „Szétbomlasztani a Nyugat által előírt nukleáris családstruktúrát.” Nyilván a párhuzamos közösségekből összefoltozott posztnemzeti társadalmakban a határtalan szólásszabadság határai ott végződnek, ahol egy eltűnőben levő kultúra utolsó önfenntartó ösztö­neiből eredő megnyilvánulásai felütik a fejüket.

A lényeges kérdés viszont az, hogy azok, akik ezt a kétségkívül jól koordinált, történelmünk és demokratikus alapértékeink ellen zajló hadjáratot ideológiailag és anyagilag táplálják, vajon milyen végkifejlet felé terelik az eseményeket? Amikor egyesek az élet fogalmát faji alapon felosztják fehérre és feketére, és ehhez az elképesztően erkölcstelen felosztáshoz egy fellebbezhetetlen hie­rarchikus besorolást is rendelnek, nevezhető-e irracionális reakciónak, ha a puszta életünkért kezdünk aggódni? Egy olyan világban, ahol fekete életek vannak, de fehérekről beszélni már rasszizmus, és már az is bűn, ha tiltakozunk az ellen, amikor egy félművelt uszító a fehéreknek az élethez való jogát kérdőjelezi meg, jogos újraértékelni azokat a módszereket, amelyekkel eddig a társadalmainkat védtük és ápoltuk.

Aki ismeri a civilizációs ciklusok kérlelhetetlen logikáját, joggal teheti fel magának a kérdést, hogy itt milyen precedens nélküli történelmi tragédiának készítik elő az ideo­lógiai táptalajt, amikor az európai fehér őslakosok létjogát megkérdőjelezni nemcsak büntetlenül lehet, hanem ez lassan már erényként mutatható fel? Ne felejtsük el, kontinensünkön egy rövid ideig ugyan még többségben vagyunk, ám egyesek már most másodrangú, megtűrt polgárokként élnek elődeik által rájuk hagyott hazájukban.

(A szerző teológus, újságíró)