Törököt fog(t)unk

A város, amelyről szó lesz, sok magyar sorstársához hasonlóan, harcolt a benyomuló oszmán hadakkal. Mire a hódoltság bekövetkezett és nagy sokára tovatűnt, a vidék többé-kevésbé azonos képet mutatott sok-sok magyar táj látványával: ameddig a szem ellát, elvadult parlagföldek, égnek meredő romok, pusztulás, néptelenség, enyészet. Feljegyezték: míg Szabadka környékén két-háromszáz évvel korábban egymástól alig öt-hat kilométerre estek a falvak, most legalább húsz-harminc kilométerre. Bács-Bodrog vármegyében 1522-ben 264 lakott helységet tartottak nyilván – a 18. század elején ez a szám ötvenöt. És a tudatokba belemaródott, emlékekbe beleégett irtózatok végeláthatatlan sorát még nem is említettük: az élve kardélre tűzött csecsemőket, a porrá égett falvakat, az elhajtott jószágokat, a rabszolgának elhurcoltakat, a magyar harcosok élettelen testeit várfalakon, csatatereken, karóban és erdőszélen. Mindenütt. Vérözön lábaiknál, bú s kétség fölöttük, halottak özöne, hollók, üszök, s az üldözötteket a kard el is éri barlangjukban. A hazában meg nemcsak hont nem lelni, de jószerével teremtett lelkeket sem. Szinte nem maradt egy falunk. Kiirtva minden.

Megmaradt viszont – játékos-kedvesen emlékeznek és emlékeztetnek olykor rá még komoly rádióműsorok is – több szó, például a harácsolás, több kifejezés, szólás például: hátra van még a fekete leves; törököt fogtam, nem ereszt; rossz szomszédság, török átok. De itt maradt Ali baba meg a negyven rabló klasszikus meséje az Ezeregyéjszakával és a janicsár szó máig tökéletesen alkalmazott jelentéstartalmával. No meg „a mesés Kelet” egész mitologikus univerzuma, elsősorban Isztambullal, amely 1453-ig Bizánc néven az európai keresztény világ Rómához mérhető központja volt. (És ami jóval később nagy irhabundaturnék központja lett, ahol a törökök meg vendéglátó szeretettel fogadtak – „dsere, madsar testver” –, és még dal is szól arról, hogy Isztambul, vágyom nálad lenni bitangul, és randevúzunk egyszer talán, a Boszporusz partján.)

Idehaza azonban ama bizonyos város egyik szervezetének tagjai gondoltak egy nagyot, és emlékobeliszket állítottak a hódítók ellen szűkebb és tágabb hazájukat védők emlékére és tiszteletére. Arra a helyre tették, ahol az oszmán inváziós seregek ellen harcolók végső nyughelyükre leltek hosszú és véres küzdelmek után. Fel is írták: „Tisztelgünk a keresztény hősi halottak előtt.” Persze, amint ez lenni szokott, most is akadtak, akik ennyit nem tartottak elégségesnek: a szöveg elé íratták a nagy humanista igazságot: „A halott katona nem ellenség.” Ez persze így igen sokaknak nem tetszett, sőt. Hangoztatták, hogy a mondat ugyan igaz, de hozzátették – vagy tehették volna – azt is, hogy akkor viszont ezek a katonák bizony nemcsak hogy nagyon is ellenségek voltak, de összemosni az áldozatot a gyilkossal, a védőt a támadóval, a hazát oltalmazót az idegen agresszorral nemcsak gusztustalan és ízléstelen, de vérlázító módon hazug és hazaáruló cselekedet. Akkor is, ha ma már senki sem haragszik a törökökre, és netán idővel azt is kiderítik, hogy Szulejmán soha életében nem lopott ezüstkanalat, és iszlám hitre áttért müezzin honfitársunk énekelget önfeledten a minaretben. Az efféle emlékműakció álszent ostobaságánál csak rendkívüli kártékonysága nagyobb – merthogy az obeliszken, önként és dalolva, török nyelvű felirat is elhelyeztetett, ezzel a szöveggel: „Nyugodjanak békében az elesett hősi halált halt török harcosok.” Ezek szerint tehát a Magyarországot elpusztító és szinte kiirtó birodalom katonái ebből a nézőpontból hősi halált haltak Magyarországon. Itt tartunk most. Ja, hogy el ne felejtsem: a szóban forgó város Eger.

(A szerző történész)