Civilek a politikában

Ha a döntéshozók esetében jogos társadalmi elvárás a mindenre kiterjedő átláthatóság, akkor a politikai befolyást gyakorlókra is. A társadalmi és közéleti kérdésekben véleményt alkotó civil szervezetek, illetve az NGO-k nyilvánvalóan ebbe a kategóriába tartoznak. Minimum. Hisz nem csupán befolyásról, érték- és érdekérvényesítésről van szó az esetek nagy részében, hanem konkrét aktuálpolitikai megnyilvánulásokról – sokszor a politika „hardcore” világát jelentő pártok vagy hatalmi centrumok csatolt részeiként. Ez igaz jobbról, balról, középről vagy bármilyen kacskaringós politikai irányból.

Ha egy civil szervezet vagy egy NGO (nem kormányzati szervezet) liberális, konzervatív, szociáldemokrata, nemzeti radikális vagy bármilyen más, de nem az állam rendjét megbontó, polgárháborús viszonyokat akar kirobbantani, illetve nem sérti egyének és közösségek jogait, akkor voltaképp egy demokráciában azt csinál, amit akar. (Előbbi tiltásának szükségességét az elmúlt hetekben szélsőségessé vált Black Lives Matter mozgalom bizonyítja, hisz egy jogállamban a nyílt erőszak nem lehet legitim eszköz.) Azonban ez nem jelenti azt, hogy amit egy szerveződés tesz, azt átláthatatlanul teheti meg.

Az NGO és a civil szervezet azonban – ha politizál, ha nem – megkülönböztethető entitást jelölő fogalommá vált az elmúlt években Közép- és Kelet-Európában. Jogilag nehezen, de tevékenységének tapasztalatai által mindenképpen van különbség – és ez nem feltétlenül a politikai tevékenységből ered. A civil szervezet mindig egy olyan érték- vagy érdekrendszert képvisel, amelyre különböző formájú közösségeket épít fel, majd a kitűzött célok szerint csoportosan cselekszik. A NGO azonban – ezzel szemben – olyan „iroda”, amelyet valamilyen nemzetközi hálózat részeként, egyfajta „klónozott” termékként, politikai célokkal hoznak létre. De a definíciós megkülönböztetés és a jogilag nehezen szétválasztható keretezés mellett a tapasztalat nyilvánvalóan megmutatja azt, hogy nem hasonlíthatunk össze például egy olyan Kárpát-medencei kulturális egyesületet, amelynek vannak nemzetpolitikai céljai egy olyan „irodával”, amely fél tucat ügyvédet alkalmaz azért, hogy pereskedjen a magyar állammal, teszem azt, az illegális bevándorlók helyzete miatt. Mint a körte és az alma.

A magyar civil törvény, illetve annak vitatott pontjai esetében azonban felmerül egy nemzetbiztonságot is érintő kérdés, pontosabban kockázat is. Ne legyünk naivak, a háborúk korának, akár a történelemnek, nem lesz soha vége. Más fegyverekkel, egyre kifinomultabb eszközökkel és innovatív módszerekkel, de ma is folyik az egyes országok közti kisebb-nagyobb, éles vagy kevésbé erőszakos küzdelem. Anyagi és szellemi értelemben is (soft power).

Bármilyen uniformizáló erőfeszítések is történtek az elmúlt évtizedekben, a nemzetállamok autonóm cselekvése és szuverenitása ma is nemzetbiztonsági kérdés maradt. Az állampolgár joggal várja el, hogy az állam (politikai hatalom) tartalmától (kormányzat) függetlenül küzdjön országa érdekeiért és értékeiért. Ilyen értelemben mindegy, ki van hatalmon – Magyarországon is elvárjuk, hogy a politikai hatalom képviselje az összmagyarságot (hisz a mi esetünkben a nemzet és az államhatár még csak megközelítőleg sem esik egybe). Ebből következően tudnunk kell arról, hogy a különböző politikai érdekeket képviselő vagy szolgáló civilek milyen anyagi és szervezeti támogatottsággal dolgoznak. Amennyiben más országból vagy egy-egy nemzetközi szervezettől kapnak támogatást, akkor ez hatványozottan igaz.

De hogy az elfogult érdekvédők is értsék ennek jelentőségét, érdemes egy költői kérdést feltenni. Vajon a Soros-birodalom által külföldről pénzelt szervezetek fontosnak tartják-e azt, hogy egy Oroszországból, Törökországból vagy éppen Timbuktuból támogatott szervezetről világosan tudjuk-e azt, hogy milyen anyagi és szellemi háttere van? Nyilvánvalóan igen a válasz.

Magyarországon több mint hatvanezer civil szervezet tevékenykedik. A statisztikai hivatal szerint több mint egynegyedük kulturális és oktatási tevékenységet folytat, harmadrészük sporttevékenységet végez, és kiemelkedőn sok az egyéb besorolású szerveződés. Ezek mellett még a szociális és valamilyen érdekképviseletet ellátó közösségek száma mérhető. A politikai tevékenységet végző szervezetek száma (média, emberjogi, pártalapítvány stb.) olyan kevés, hogy százalékosan mérhetetlen – ámbár a kulturális és az érdekképviselet besorolás mögött mindig felsejlik valamiféle politikai attitűd. De még egyszer: ezzel semmi baj nincs. Sőt, a civil társadalom aktivitása a demokrácia egyik mérhető normatív elve.

A minapi uniós bírósági ítéletet, amelyben hazánkat arra kötelezték, hogy változtasson a „külföldről finanszírozott” törvényben előírt kötelességen, de eljárhat annak érdekében, hogy átláthatóvá tegye a civil szervezetek gazdálkodását, olyan, mint a „hoztam is ajándékot, meg nem is” népmesei motívum. A megfelelési kényszer miatt elmarasztaló, de a józan ész szempontjait követve a főbb célokat elfogadó ítélet született. Ezek után felmerül a kérdés: mi szükség volt minderre? Talán csak annyi, hogy ismét muníciót kaptak a kormánybuktatás délibábját kergető NGO-k.

(A szerző filozófus, XXI. Század Intézet)