Churchill, a rasszista

Amikor néhány napja London muszlim polgármestere, Sadiq Khan úgy döntött, hogy egy fémdobozba zárja Winston Churchillnek a Westminster-palota (a parlament épülete) előtt álló bronzszobrát, az az érzésem támadt, hogy a briteknél már nemcsak egy politikai és civilizációs hanyatlás végjátékának lehetünk tanúi, hanem a végjáték utolsó felvonásának. Khan ezt a döntését úgy indokolta, hogy a szobor fókuszpontként szolgálna radikális tüntetők haragjának, ezért jó lesz inkább letakarni. Más szóval nem a szélsőséges ideológiákat és azok erőszakos hordozóit kell megfékezni, hanem a nemzet hőseit és jelképeit kell eltüntetni, ha ezek netán igazságos haragjuk útjában állnának.

Amikor néhány évvel ezelőtt egyetemi körökből kiinduló diákmozgalmak elkezdték sorra venni, melyik modern faji egyenlőségi normák ellen évszázadokkal ezelőtt kihágó államférfinak a szobrát kell épp eltávolítani köztereikről, többen megjegyezték, hogy csak idő kérdése, mikor jutnak el a brit nemzeti függetlenség legnagyobb alakja, Winston Churchill, vagy esetleg katonai emlékműveik meggyalázásához. Talán maguk a történelmi tudatot anarchista ideológiára felcserélő diákok is tudatosították, hogy ez egy viszonylag hosszú folyamat lenne, így az utolsó néhány évben az említett Churchill szobor és a Downing Street bejáratánál elhelyezkedő háborús emlékmű (Cenotaph) rendszeresen szélsőbaloldali vandálok áldozatává vált. Tudták ők is, ha ezek a nemzeti jelképek elesnek, a többi ilyen emlékmű eltávolítását már sokkal lazább kritériumok alapján lehet elvégezni. Így vett részt a brit zászló tépkedésében a Pink Floyd gitárosának Cambridge-ben taníttatott kisfia, Charlie Gilmour már 2011-ben, és ugyaninnen származnak azok a pár nappal ezelőtt készült felvételek is, amelyen a vélt rendőri erőszak ellen tüntető tinédzserek a brit zászlót próbálják meggyújtani a háborúkban elesett hősök emlékművénél.

A dobozolása előtti napon valaki ezt írta a Churchill szobor talapzatára: „rasszista volt”. Ezt a tettet egy magára vállaló osztályharcos ­szociális média bejegyzésében azzal indokolta, hogy a nagy brit miniszterelnök csak azért harcolt a nácikkal, hogy gyarmatait megtarthassa. Ez persze történelmi nonszensz, 1940 őszén egy hajszálon múlott, hogy Angliában partra ne szálljanak a német csapatok, de ez a verzió már nem fér bele az új nemzedék történelmi igazságtalanságokból összetapasztgatott világszemléletébe. Erre az új vallásként megélt önpusztító nihilista ideológiára könnyedén alkalmazható Churchill hírhedt, szocializmusról alkotott véleménye: „a kudarc filozófiája, a tudatlanság hitvallása, az irigység evangéliuma, melynek jellemző erénye a nyomorúság egyenlő megosztása.”

A nevében ugyan konzervatív, de tevékenységében bevándorláspárti, multikulturalista brit kormány reakciója a nemzet- és történelemgyalázó eseményekre inkább Neville Chamberlain volt brit külügyminiszter megalkuvó, behódoló politikájára emlékeztet, mintsem Churchill harcos ellenállására. Egyre nyilvánvalóbb ugyanis, hogy a hőseik emlékét megtipró divat-erényekkel folytatott csatában a brit „konzervatívok” még a fegyverszünet előtt kapituláltak. Ennek szellemében az emlékművek meggyalázása ellen tüntetőket szélsőséges jobboldali csőcseléknek titulálta Boris Johnson brit miniszterelnök, míg a rendőrverő zászlóégetőknek ígéreteket tett a brit kultúra és történelem visszagöngyölítésére, például a gyarmati múlttal összefüggésbe hozható személyiségek emlékművének „újraértékelésére”.

Egy baloldali globalista és nemzetellenes kormánynál csak egy magát konzervatívnak tituláló globalista nemzetellenes kormány lehet károsabb egy közösség jövője szempontjából. A saját történelmüket feladó, nemzeti hőseik archiválását zokszó nélkül elszenvedő konzervatív kormány rekordmennyiségű, közel hétszázezres nagyságú éves bevándorlást engedélyezett, a karantén alatt a tiltakozó hangokat semmibe véve is megszervezték a főleg iráni származású bevándorlók Nagy-Britanniába taxizását a La Manche csatornán keresztül. Emellett egy új, rendkívül liberális bevándorlási törvényt terjesztettek elő a parlamentben, és a főleg pakisztáni származású elkövetők által szervezett tömeges gyermekprostitúciót elemző jelentést is sikerült a szőnyeg alá söpörniük.

Azok a folyamatok, amelyek a világ egyik legrégibb parlamentáris demokráciájának erkölcsi összeomlásához vezettek és társadalmi anarchia szélére sodorták azt a népet, amely nyolcvan éve még fegyelmezett összefogásával megmentette Európát a nácik rémuralmától, már Magyarországon is a divattrendek közé tartoznak, főleg a humán irányultságú fiatalok körében. Vajon meddig kell várnunk arra, hogy Kossuth szobrainkat fém szarkofágokba kelljen csomagolnunk, hogy ne okozzanak felháborodást azok körében, akik benne is talán csak egy paternalisztikus „nacionalistát” látnának? De Kossuth nemzete már megtapasztalta a fasizmus elleni harc nevében elkövetett történelemhamisítást, a gulágokat, a szólásszabadság felszámolását. A britek, és velük egyetemben más nyugati szomszédaink csak most indultak meg ez irányban, és velünk ellentétben, akik gyászoltuk nemzeti függetlenségünk vesztét, ők inkább társadalmi evolúciónak értelmezik azt a közösségi létformát, ahol minden elfogadott, de semmi sem szent.

(A szerző teológus, újságíró)