Egy szlovák úr az űrből

Honnan került elő Igor Matovič, ez az „egyszerű ember, független személyiség”, nem tudni, de többet tett Orbán Viktorral tartott közös sajtótájékoztatóján tíz perc alatt a felvidéki (és talán áttételesen az összes határon túli) magyar közösségért, mint annak előtte bárki. Mindenki kapaszkodjon meg. A következőket mondta ez a derék szlovák ember. Először is, hogy egyenjogú polgároknak tekinti Dél-Szlovákiában élő véreinket. Aztán hogy minden régiót nemzetiségi arányoktól függetlenül támogatni fog. A legeurópaibb pedig: értékként tekintenek a szlovákiai magyar közösségre: „Egyenértékű polgárnak tekintek mindenkit Szlovákiá­ban…” Trianon kapcsán pedig fiatal kora ellenére kellő bölcsességgel annyit mondott: „…a múltat nem mi írtuk, de a jövő a kezünkben van.” Valójában a szlovák miniszterelnök minden sorát szerkesztett publicisztikai formába öntve kellene megjelentetni és lefordítani az Európai Unió minden hivatalos nyelvére, mert egyrészt a sokat emlegetett keresztény szabadság és egyben a haladó európai szolidaritás és szubszidiaritás kiváló példája.

Sajnos, ami szívet melengető volt a szavaiban, az egyben tovább erősítette azon, immár évtizedes félelmeimet, hogy mi magyarok magunk tévedtünk rossz útra, amikor száz éve más országban, de ősi szállásterületeinken élő nemzettársainkért mint kisebbségért küzdünk. Ők maguk is kisebbségként határozták és határozzák meg magukat, mi pedig az európai színtéren, a nemzetközi jog útvesztőiben, de még a hazai közbeszédben is hasonlóan járunk el velük – tisztelet a kivételnek. Hovatovább évtizedek óta kisebbségvédelmi konferenciákat szerveznek a kisebbségeket kutató intézetek… Erre jön egy szlovák úr (az űrből), s ki sem ejti a nyomorult kisebbség szót a hivatalos sajtótájékoztatón. Engedtessék meg, hogy nyomorultnak nevezzem politikai és közjogi értelemben a kisebbség szót, mert megnyomorít. Ez a szó determinál és feltételez egy ellentétpárt, a számbeli többséget, a „nagyobbságot”. Ez már csak nyelvészetileg is eleve gátja az alapvető szolidaritásnak. Saját magunk manővereztük a kisebbségpolitika zavaros vizeire a Trianonban elszakított nemzettársainkat, s ma már tisztán látszik, hogy nem szánandó, szerencsétlen kisebbségként kellett volna (kellene) definiálni őket és kunyerálni elfogadást, elismerést és pénzt az elmúlt évtizedekben mindenütt a szomszédos országokban. A magyar nemzeti közösség tagjai azonos értékű és jogú polgárai az adott országnak, ahol jelenleg élnek, és egyben Európa egyik legrégebbi egy tömbben élő, egy nyelvet beszélő, közös kultúrával rendelkező csoportjának tagjai, amelynek államát ezerhúsz éve Magyarországnak hívják.

Szent II. János Pál pápa első magyarországi látogatásakor anyanyelvükön köszöntötte az Esztergomba érkező szlovák püspököt és zarándokló híveket (Szlovákia önállóvá válása előtt!), akkori beszédében felhívva hallgatóit a múlt sebei­nek begyógyítására. „Ne hagyjuk, hogy azok a hangok és azok a sebek, amelyek az elkülönülést és a megosztottságot táplálják, megfosszanak minket a testvériség érzésétől. Nem szabad elfelednünk vagy tagadnunk a múlt összetett és szomorú eseményeit, azonban ezek nem jelenthetnek akadályt vagy ürügyet, hogy meggátolják a vágyott testvéri együttélést” – mondta Ferenc pápa Csíksomlyón. Az egyik egy csaknem harminc-, a másik mindössze egyéves prófécia. Úgy tűnik, Orbán Viktor és Igor Matovič megértette őket. A pápák mondanivalója a keresztény szabadság egyik alapfoglalata: minden ember egyedi, megismételhetetlen teremtmény. Tehát egyformán értékes, nemzetiségi, nyelvi különbözőségétől függetlenül, mert nem elsődleges identitásjellemzője a népcsoporthoz tartozás. Az utóbbit mellesleg sovinizmusnak, népi populizmusnak hívják. Nos, ezt az 1993 óta hordott szlovák igát is láthatóan ledobta magáról Matovič, gesztusa azonban ezen mégis messze túlmutat. A magyar történelem és néplélek iránt mutatott érdeklődése, megértése és szolidaritása az emberi közeledés mellett megágyaz a földrajzi egymásra utaltságból is forrásozó gazdasági együttműködés még szélesebb alapokra helyezésének. Ez pedig az a szubszidiaritás, ami a dél szlovákiai – felvidéki területek gazdaságélénkítésén keresztül a két ország még aktívabb munkálkodásával a visegrádi országok együttműködésén át a Duna menti országok széles körű együttműködése felé mutat.

Ez pedig Európa, az okos emberek Európájának víziója, nem a gyarmattartók és leigázottak, az egymás ellen populista lózungokkal kijátszott nemzetek, kicsik és nagyok Európájának rémképe. Ugyanis mi, akiket ebben a régióban történelmünk, keresztény kultúránk összeköt, akik ismerjük korábbi évszázados kereskedelmi egymásra utaltságunk értékeit, nagyot csak közösen tudunk lépni. Közös cselekvésre ösztönöz bennünket jelenkori történelmünk is. „Azok, akik nem futnak el az emberi fájdalmak elől, hanem együttérzően érintik meg őket, gyógyulást és új erőt hoznak.
Ellentmondásosnak tűnhet, azonban a gyógyulás kezdetét a fájdalommal való szolidaritás jelenti. Megoldásközpontú világunkban minden eddiginél fontosabb felismernünk, hogy ha anélkül akarjuk megszüntetni a fájdalmat, hogy osztoznánk benne, az olyan, mintha úgy akarnánk kimenteni egy gyermeket az égő házból, hogy közben nem kockáztatjuk saját életünket” – írja Henri Nouwen. A 20. század – ha szabad ezzel a képpel élni – ránk gyújtotta közös történelmünk házát. Nem kis politikai kockázatot vállal Igor Matovič és persze Orbán Viktor azzal, hogy megpróbálnak együttműködni, azonban nem csinálnak mást, mint leszámolnak évszázados fájdalmakkal, csak mentik, ami menthető a múlt elkormosodó romjai közül: a jelent és a jövőt. Carpe Diem! Élj a mának Magyarország és Szlovákia, válaszoljunk a ma kihívásaira közösen szlovákok és magyarok. Reméljük, mostantól nem két kisebbségben levő, vetélkedő európai országként, hanem egymást tisztelő, szolidáris nemzetként tekinthetünk egymásra és tekintenek ránk is. Mindenesetre köszönjük, Igor Matovič!

(A szerző teológus)