Megtört pillanat

Abban a pillanatban, ahogy a színpadra lépett az új elnökség, az ellenzéki szavazók jó részének reménye meghalt – pedig a remény hal meg utoljára! A szimpatizánsok jövőbe vetett hitének végső percei és momentumai voltak ezek. A pártot az ellenzék élvonalába – ilyen-olyan, sokszor vitatott és külföldről támogatott eszközökkel – felküzdő fiatal arcok, a mozgalom frissességét jelképező ifjú gárda élharcosai kipottyantak az elnökségből, eltűntek a mozgalom élvonalából, az újak pedig vagy ismeretlen, karrierista, budapesti önkormányzatokban megjelent hipsztersztárok, vagy már mindenhol kipróbált, rutinos és ügyes politikai kalandorok – ez pedig át fogja alakítani a Momentum identitását, és vélhetően negatívan befolyásolja majd a róluk kialakított, hamis képet.

Szent Ágoston szerint az idő szubjektív érzés, objektivitásának illúziója csupán a matériáról kialakított – a keletkezést és a pusztulást megfigyelő – emberi gondolat. A momentum (a jelen) nem is létezik, hisz ahogy kimondom, úgy e pillanat már el is múlt, ahogy a jövő sem megfogható, ugyanis még nem létezik. Valahogy ez – a kissé zanzásított – filozófiai eszmefuttatás jutott eszembe a Momentum hétvégi tisztújításának apropóján. Mert bármennyire is igaz, hogy a 2019-es európai parlamenti választásokon átütő sikert értek el, hogy a közvélemény-kutatási eredmények alapján versenyben vannak a legerősebb ellenzéki párt pozíciójáért, vagy hogy az összes kutatás alapján a szimpatizánsaik jelentős része a fiatalabb generációból kerül ki, azaz látszólag van jövő előttük, mégis a tisztújítás pillanatában felmerült a párttal kapcsolatosan egy komoly ellenzéki aggodalom. A balliberális médiában ugyanis pislákolt a reményteljes szikra, amelynek fellobbanására sokan vártak, és amely az eredményhirdetés pillanatában kialudt. Azon nyomban, abban a pillanatban, amikor a Momentum új elnökségének névsora elhangzott, sok ezer, esetleg százezer ellenzéki szavazó reménye foszlott szét. (Pedig mi, a másik oldalról szóltunk, hogy ez a párt nem az, amire ők várnak…)

A Momentum már megalakulásakor önmagában hordozta a káosz lehetőségét. A budapesti ifjú értelmiséget, a budai elit gyermekeit, a gőgös liberalizmusban szocializálódott párt kozmopolita alapítóit úgy fújta össze a szél – a bajtársiasság jellemzői, az összetartó közösség megnyilvánulásai sehol sem látszottak. Egók atomjaiból összerázott csapat kezdett el, egymást is könyökölve, építkezni – gyanús és átláthatatlan pénzügyi támogatásokból. És megtalálták a hangot, a karaktert, a politikai kultúrát (?), a tapsoló közönséget, a gőgös magabiztosságot, ami nem a klasszikus műveltségen, az alázatos szorgalmon és tehetségen alapult, hanem a jól informáltságban (ami a Z generációban a műveltség fogalmát cserélte le!), a nagyképű, világmegváltó kinyilatkoztatásban és a nyegle nagyképűségben mutatkozott meg. De megtalálták a belvárosi hipszterkaraktert, a nyugati álomfiatalok, a „bikaborjak” arculatát, a jövő értelmiségi, külföldi tapasztalattal rendelkező rétegének kiemelkedő egyéniségeit.

Az első politikai akció, amely után megismerte a Momentumot a nyilvánosság, a „NOlimpia-mozgalom” volt, amelyben aláírást gyűjtöttek abból a célból, hogy a „nép” döntse el azt, hogy Budapest (és az ország egésze) olimpiát rendezhessen – amire a pályázat alapján a legtöbb sportdiplomata szerint komoly győzelmi lehetőségünk volt. Ám ez a kampány csak nevében szólt az állampolgárok megkérdezéséről, valójában az olimpia megrendezése ellen szólt. Persze, ha tényleg lett volna, a helyi népszavazást, ami a magyar törvények szerint időben csak a Nemzetközi Olimpiai Bizottság testületének döntése után lehetett volna kiírni (hisz az aláírások leadása úgy volt időzítve, hogy az időbeli törvényi keret későbbre essen), akkor az olimpia kérdésében a nemzeti megosztottság látszata miatt nem lett volna sok esélyünk megnyerni a rendezés jogát… És végül – miután vissza kellett lépnünk – Párizs nyert. A Momentum vezetői pedig a következő hónapokban állandó vendégek voltak a francia fővárosban, politikusokkal paroláztak, és Macron feleségével mosolyogtak. A többit rakja össze a kedves olvasó!

Most ez a csapat, amely az ellenzék egyik (ha nem a) legerősebb pártja lett, leváltotta az ez idáig (ha szigorúan a számokat nézzük!) sikeres elnökséget. Az elnökségből kiesett Donáth Anna EP-képviselő, valamint Buzinkay György, Berg Dániel. Bekerült viszont Borbélyné Bárdi Zsuzsanna (a VII. kerület alpolgármestere), Mándi László (debreceni önkormányzati képviselő), Orosz Anna (XI. kerületi alpolgármester) és Tóth Endre (XXII. kerületi önkormányzati képviselő) – országosan ismeretlen karrieristák, akik az elvtelen, azaz a Momentum szerint a „régi baloldallal” történt összefogás következtében kerültek pozícióba. Újrázott Hajnal Miklós (XII. kerületi önkormányzati képviselő), és végül bekerült Körömi Attila, a párt pécsi tagja is. Utóbbi 1998-ban a Fidesz színeiben jutott be a parlamentbe, majd 2005-től a Jobbik, végül pedig a Momentum Baranya megyei arca lett. Ez lenne a megújulás?

A Momentumban történt hétvégi változásokat várhatóan csalódotton veszik majd tudomásul az ellenzéki oldal szavazói, a balliberális média pedig megint elmondhatja, hogy „nincs itt (sem) semmi látnivaló, tovább lehet menni”. De hová? És lehet tovább várakozni. Godot-ra várva?

(A szerző filozófus, XXI. Század Intézet)