A ramadán vége

Nem feltételezem, hogy a korlátozások megszüntetésében ez szerepet játszott, hiszen nemcsak az iszlám hitű országlakóknak, hanem mindenkinek nagyon elege volt már a rájuk erőltetett fegyelemből. A keresztények legnagyobb ünnepüket, a húsvétot, Krisztus feltámadását a tévé előtt ülték meg, az ateisták kénytelenek voltak lemondani a tüntetés kollektív élményéről, de a legnagyobb megpróbáltatás a muszlimokat érte.

A ramadán az ramadán, Mohamed parancsa szerint nappal szigorú böjt, közös ima a mecsetben, napnyugta után közös lakoma, szociális élet. A rituálé megköveteli az összefogást, a közösségi együttlétet. A vírus azonban nem ismer vallási határokat, jogszabály tiltja a kapcsolattartást, és nekik is tartaniuk kell magukat az előírásokhoz, már amennyire tudják. Mindenki aggódott. A politikusok azon, hogy a napi tizenhat óra koplalás árthat a szervezetnek, és a böjtölők testileg legyengülve kevésbé tudnak majd ellenállni a vírusnak. Az ötmillió németországi muszlim azon aggódott, hogyan fogják közösségük és szokásaik megtartó ereje nélkül a böjti hónapot átvészelni. Imádkozni kell, mert ha a test gyenge is, a lélek maradjon erős! A németek szolidaritást vállalva naponta hallgatták a hangszórókból áradó „Allahu Akbart”, a müezzin közös imára hívó szavát. „Nincs sem jogi, sem erkölcsi alapunk arra, hogy megtiltsuk, hiszen a muszlimoknak ugyanannyi joguk és szükségük van a müezzin énekére, mint a keresztényeknek a harangok megkondítására” – szólt a hivatalos állásfoglalás.

Közben elmúlt a ramadán, és a nagyböjt végére a türelem is. Megtartották a cukorünnepet, a ciklust lezáró hatalmas közösségi lakomákat. Június elején aztán bemondta a rádió meg a tévé, hogy Göttingenben újra felütötte a fejét a járvány, egy nap alatt vagy hetven embernél mutatták ki a fertőzöttséget, kétszázat karanténba helyeztek, egy egész blokkházat – vagy hétszáz embert – tesztelnek végig, mert a fertőzöttek nagy része ebben a házban, az Iduna-központban él. Nosza, élelmes riporterek kamerákkal felszerelve máris Göttingenben termettek, hogy első kézből tudósíthassanak az eseményekről. A sokemeletes ház balkonjairól záptojás, rohadt paradicsom- és krumplieső fogadta őket, változatos káromkodások kíséretében. Az érintettek nem örültek a nyilvánosságnak.

Göttingen amúgy békés, kedves egyetemi kultúrváros, bár választások idején vörös színben úszik, amit minden bizonnyal az egyetemi ifjúság progresszív (balos) gondolkodásának köszönhet. Van itt Antifa központ, ahonnan például a 2017-es hamburgi G20-csúcstalálkozó elleni hírhedt csetepatét szervezték. A helyi Antifa gondoskodik arról is, hogy ez a külsejében tradicionális középnémet kisváros évente legalább egyszer bekerüljön a nemzetközi hírekbe. Amikor a német neonácik éves demonstráció­jukat tartják Göttingenben, akkor az antifák rátámadnak a neonácikra, nagy csata kezdődik, kukaborogatás, kirakatbetörés, rendőrsorfal, jó vágóképek a globális médiának.

Most a koronavírus segítette a várost az érdeklődés középpontjába. Az információkat – mint mindig – szép lassan csepegtették. Először nagy családi ünnepségről szólt a fáma, aztán kiderült, hogy nagycsaládok töltötték együtt a hétvégét, és egy illegálisan kinyitott shisha­bárban rituálisan pipát is szívtak. Tulajdonképpen a ramadán végét, a cukorünnepet ülték, sőt távolban élő rokonok is érkeztek a közös lakomára. Nagycsaládokban sok gyerek van, különböző iskolákba járnak, ezért aztán az összes göttingeni iskolát újra be kellett zárni, ötvenhét gyereket karanténba helyezni. Ha a fertőzöttek száma tovább emelkedik, akkor ki kell adni a vörös riasztást, azaz megint elrendelni a szigorú korlátozásokat. Azt egy jól értesült, egykori skandinavista taxisofőrtől tudtam meg, hogy koszovói roma muszlim családokról van szó, név szerint nevezte meg őket, de ezt a sajtó nem hozta nyilvánosságra. Egyébként is magánügy a családi összejövetel, egészen más lapra tartozik, mint például a brémai pünkösdisták vagy a frankfurti baptisták istentiszteletén megfertőzöttek ügye, mert azért a keresztény szabadegyházak a felelősek.

A göttingeni Iduna-ház a helyi szubkultúra egyik központja, sokszínű és -kultúrájú hétszáz lakója között találunk migránsokat, menekülteket, de lecsúszott németeket is. Közös bennük a „szociális deklasszáltság”. Ezt nem én mondom így, hanem az ügyről kiadott közleményében a RAN, a roma diszkriminációellenes hálózat. Az emberjogi társaság sérelmezi, hogy a ház lakóit most a fertőzés miatt kriminalizálják, holott semmi más nem történt, mint hogy egy itt lakó idősebb férfi rosszul lett, családja bevitte a kórházba és ott a vírustesztje pozitív eredményt mutatott. A család és a hozzátartozók kérték, hogy őket is teszteljék, amit a klinika csak fizetség ellenében lett volna hajlandó elvégezni, de ők szegény emberek, nem telik nekik ilyesmire, így a teszt elmaradt, és a fertőzés lappangva terjedt tovább. A RAN a média felelősségéről beszél, hogy az érintettek narratívája helyett a város sajtóközleményét sugározzák szét az országban, miszerint a fertőzés terjedéséért a felelősség a ház lakóit terheli.

A város főpolgármestere a higié­niai és távolságtartási előírások megszegését rója fel az érintetteknek, hangsúlyozva, hogy ezt nem a mecsetben, hanem privát ünneplés során követték el. Van elég bajuk, ezért egyelőre nem foglalkoznak azzal, hogy büntetőjogi vagy csak szabálysértési eljárást kezdeményezzenek-e a járványügyi szabályok megszegése miatt. Helyette hivatalból ingyen tesztelik a ház lakóit. A mintát a helyszínen veszik, és aki akár személyiségi jogaira hivatkozva nem hajlandó alávetni magát az eljárásnak, azt rendőri beavatkozással kényszerítik. Szeretnék a fertőzési láncot feltárni, pillanatnyilag százhúsz igazolt fertőzöttnél tartanak, ami már súrolja a vörös határt.

Megbocsáthatatlan, felelőtlen mó- don viselkedtek az érintettek, családi ünnepségeken is be kell tartani a járványügyi előírásokat, ez alól nincs felmentés! Az nem lehet, hogy ignoráljuk a vírust, mert lám, végül egy egész közösség, egy város szenvedhet a következményektől – mondja a szakkommentátor. Véleménye szerint a göttingeni történetnek barna, azaz náci mellékíze van. Ha csak annyit mondunk, „ramadán” vagy „nagycsalád” máris erősítjük a menekültekkel kapcsolatos előítéleteket. Mindenütt, a közösségi hálókon, a sajtóközleményekben vagy akár bizonyos parlamenti képviselők hozzászólásaiban.

Vagy például én itt, ennek a véleménycikknek a megírásában. Pedig csak az eseményeket rögzítettem, ragaszkodva a tényekhez és nyilatkozatokhoz. Hogy lássuk idehaza, hogyan zajlanak a járványügyi hétköznapok másutt a világban, milyen belső társadalmi és politikai nyomás nehezedik a német döntéshozókra, akik politikai korrektségük okán lassan már semmit nem mernek a nevén nevezni.

(A szerző történész)