Kiss Antal

Vélemény és vita

Trianoni tizenhat diófa

Juliska néni mindannyiunkat tanít, mert igazságot nem lehet csinálni. Nem akarunk mi száz éve igazságot csinálni? Beláthatjuk, nem tudunk, se a ma történéseiből, se a száz évvel ezelőttiből. Aztán el is igazít bennünket: „Keressék az Istent!”

A dolgok helyükre kerülnek. Van úgy, hogy száz, van úgy hogy tíz, húsz, harminc évet kell várni. Diófanövési idő. Az igazság
és az idő kézen fogva jár. Talán mi, magyarok, először elengedtük két egymásba kulcsolódó kezünket, aztán elengedtük egymás kezét, s aztán idővel az igazság is a mienket? „Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek egy isteni örök igazságban! Hiszek Magyarország feltámadásában!” – harsogták, harsogjuk. Új tíz, új húsz, új harminc, új száz esztendő kezdődik.

Összetartoztunk, összetartozunk. Talán újra össze kell kulcsolni kezünket, talán újra megfogni egymás kezét? Mi, magyarok egymásét és a velünk egy szállásterületen, a Kárpát-medencében élőkét. És mi az az igazság, amiben hiszünk? Területalapú, mint a gazdák földművelési támogatása, vagy terület feletti, ember feletti igazság, amit keres a magyar nemzet? Az ember dönthet szabadon is úgy, hogy időnként megáll, hogy összekulcsolja a kezét, vagy épp megfogja valakiét. Dönthet szabadon úgy, hogy nem lesz a birtoklás rabja, hogy nem fut tovább maga elől, hanem megáll. Dönthet úgy, hogy a boldogságot, a magáét, a családét, a nemzetét előrébb teszi a képzeletbeli rangsorban, mint a jólétet, a boldogulást? Érdekes játéka az életnek, hogy így, száz év nyűg után egy nagy átgondolásra kaptunk időt a vírusjárvány kapcsán. Jól átgondoltuk?

Édesapám egyedül maradt. Özvegy ember. Jómagam elsőszülött vagyok. Családomat elűzték a kommunisták ősi földünkről. Ma mégis van ott egy kis ház az anyaföldön. „Fiam, ültessünk tizenhat diófát!” – mondta egyszer csak három hónap bezártság után. „Édesanyádnak az elsőt, aki megszült, felnevelt benneteket, akit felemésztett a nehéz idő, nekem, nektek hármótoknak, fiúknak és a tizenegy unokának.” Apám szüleit a második háború az erdőbe kergette, ott született. Nagy szegénységben nőtt fel. Mindig azt mondja, ha a beszéd odafordul: „De szép életem volt, boldogok voltunk.” Szépen előkészítjük a terepet, elültetünk gondosan tizenhat husángot a nagy füves területen olyan messze egymástól, ahogy kell. Hosszú évekig még átlátunk rajtuk, s ha már az Öreg sem lesz, árnyékába ülünk a fának, ami egyre nagyobb gyökerével kapaszkodik, együtt – a nagy család – összeszedjük termését, mindenkinek jut, mind a tizenegy unokának bejglibe való a karácsonyi asztalra.

Nos, a Trianon-trauma százéves múltjának mély – alapvetően lelki és nem politikatörténeti – kútjába tekintve rádöbbenünk, hogy nem az a legfájóbb, hogy területeinket veszítettük el, arany-, ezüst-, sóbányáinkat, vasútvonalainkat, hegyeinket, völgyeinket, hanem talán hitünket, jellemünket s gyermekeinket, a meg nem születetteket? Keserű feltenni a kérdést, de jelen állás szerint a jövőnket is elveszítettük? Bárhogy is fordítjuk a számokat, bizonyos korábbi, ősi szállásterületeink jelentős részét feladtuk, a születésszámok alapján tizenöt év múlva kilencmillióan leszünk „Maradék-Magyarországon”, egy rettenetes korfával. Lehet oroszhegyi remek szilvapálinka mellett kicsit könnyes szemmel, bús magyar romantikával énekelni, hogy „Honvéd áll a Hargitán…”, de ültetődik-e ott elég szilvafa, hisznek-e ott annyira a sokat emlegetett „egy Istenben”, hogy gondoskodnak-e a holnapután szilvaszedő székely-magyarjairól?

A szülőszobákban, az iskolákban és a templomokban lettünk kevesebben. Ez tény, nem kérdés. Azt hittük, s vannak, akik hiszik ma is, hogy az igazság a föld igazsága, a földi igazság, minek neve juss, ami nekünk jár, az ősi föld. Nagyon kemény a békeidők verse: „Hiszek egy isteni, örök igazságban!” Ez a szöveg valamikor mélyen istenhívő emberektől származott, akik ismerték a krisztusi Új Szövetséget, az igazi Örömhírt, az Evangéliumot:

„Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet” – mondja Krisztus, a keresztény szabadság isteni küldötte. A keresztény szabadság alapján vagy a 19. század végétől erősödő (nemzeti) liberalizmus szabadsága alapján adunk választ nemzeti sorskérdéseinkre? Talán ennyire egyszerű volna? Utat tévesztettünk, nem először, ezeréves történelmünkben? A hatalom, a bírvágy, az egymás kezének elengedése, aztán az ökölrázások egymás felé és kifelé meghozták az eredményt? Talán ezért is veszítettük el a 20. századot? Azt hittük, hogy megy a magyarok Istene nélkül. Nem megy. Azt hittük, megy az egykézéssel, birtokösszevonásokkal, vagyongyarapodással, Kárpátokon inneni magyar őserővel, önbizalommal, büszkeséggel, olykor kivagyisággal. Nem megy!

Mert itt, Európában voltak és vannak nálunk nagyobbak, s mindig is lesznek, de Szent István fiához, Szent Imréhez intézett intelmeiből tudjuk: „ember azonos állapotban születik, és hogy semmi sem emel fel, csakis az alázat, semmi sem taszít le, csakis a gőg és a gyűlölség”. Megtanulhattuk, hogy a kicsiség is igazi erő, ha társa a lelki nagyság. Hogyan is néz ki ma itt a magyar nemzeti alázat? Ledobtuk-e magunkról a Trianon hozta más nemzetek gyűlöletének lelki béklyóit? Van valódi nemzeti alázat? Értjük? Tudjuk? Akarjuk? Akarunk újra felemelkedni? Lélekben is akarunk újra felemelkedni? „Hiszek Magyarország feltámadásában!” Földrajzi feltámadásban hiszek, vagy az unalomig ismételt, lózunggá szelídült „keresztény Magyarország, keresztény Európa” keveset emlegetett valódi hitével, az evangéliumok tanításának hitével, ami az igazság?

Henri Nouwen holland gondolkodó, katolikus pap írja: „Az életben a leglényegesebb dolgok – noha spirituálisan érzékelhetők – nagymértékben láthatatlanok maradnak, és nagyon könnyen átsiklik fölöttük a figyelmetlen, elfoglalt, szórakozott személy, akivé könnyedén válhatunk. A szemlélődő ember nem annyira a dolgok körül nézelődik, mint inkább belenéz a dolgok középpontjába. (…) A fizikai anyag szépsége valójában belső tartalmának tükröződése.” Magyarország, a magyar nemzet szépsége belső tartalmának tükröződése. Minden egyes magyar lelkének tükröződése. Csodálkozunk politikai viszonyainkon, viselkedésmódokon, kannibalizálódott közéletünkön, csökkenő születésszámainkon, a felénk irányuló külföldi reakciókon? Nincs csodálkoznivaló azon, mivé lettünk. Olyanná lett száz év múltával a magyar nemzet és a talpalatnyi föld, amin ki-ki él, amilyenné tette.

Azonban van egy Kolumbán Juliska néni Erdővidékről, az internet új sztárja. Öt percben beszél. Százkét éves. Mosolyog az egész lénye. Magyarországon született. Még élt pár évet Magyarországon úgy, hogy ki sem mozdult szinte a falujából, Budapesttől hétszáz kilométerre: „Nagyon nehezen neveltünk fel nyolc gyermeket – mondja. Tíz, tizenkét személy evett az asztal mellett.” Aztán ez az asszony így folytatja: „Hát, én mindig vártam a jót, s vártam, hogy igazságot csinálnak.
De még idáig nem csináltak igazságot. Nem tudom, hol van a baj? Hol van a hiba? Kinél van a hiba? Miért nem mennek ezek az egyenes úton. Keressék az Istent! Azt kell keresni, nem a gazemberséget!”

Juliska néni mindannyiunkat tanít, mert igazságot nem lehet csinálni. Nem akarunk mi száz éve igazságot csinálni? Beláthatjuk, nem tudunk, se a ma történéseiből, se a száz évvel ezelőttiből. Aztán el is igazít bennünket: „Keressék az Istent!” Vissza az igazság útjára, mert minden földi igazság útja talmi, ha nem az örök igazsággal van kikövezve. „Út, igazság, élet.” Ez utóbbi? Jézus azt mondja, ő az élet. Utat vétettünk. Igazságot csinálni akartunk. Az élet felett pedig átvenni az uralmat, szabályozni a szabályozhatatlant: 1956. június 4. (micsoda pimaszsága az internacionalista, kommunista vezetőknek…), a magyarországi abortuszszabadság napja, az igazi Trianon: vérveszteséges.

„Az abortuszban az anya nem szeretni tanul meg, hanem még a saját gyermekét is megöli, hogy megoldja vele a saját problémáit. És az abortusszal azt üzenjük az apának, hogy semmi felelősséget nem kell vállalnia a gyermekért, akit ő a világra segített. Az apa így minden valószínűség szerint más nőket is hasonló bajba kever majd. Egy abortusz tehát még több abortuszt hoz magával. Bármely ország, ami elfogadja az abortuszt, a népét nem szeretetre tanítja, hanem arra, hogy bármi erőszakot használhatnak, hogy megszerezzék, amit akarnak. Ezért van az, hogy a szeretet és a béke legnagyobb pusztítója az abortusz” – mondta Kalkuttai Szent Teréz anya a Nobel-békedíj átvételekor, 1979 decemberében. Sokan szeretik Teréz Anyát, ameddig cukiságfaktor, de az nagyon kemény, amit mond, kérlelhetetlenül. Nincs olyan magyar család, amely szélesebb rokoni körben ne hordozná az abortusz sebét, ezért – és sok más egyéb megfontolásból – sem a politikai közbeszéd része ez a nemzeti trauma, ami a mi lelki Trianonunk!

Stockholmban néma csöndben, lehajtott fejjel hallgatták ezt a törékeny kicsi nőt, ezt a csodálatos lelki anyát a nobilitások. Folyamatosan fogyunk. A rendszerváltáskor volt egy nagy-magyarországos póló az alábbi felirattal: „A Kárpát-medence azé, aki teleszüli!”

(sic!) Brutális megfogalmazás. De igaz. Az ország és a nemzet egyik felének életében jobban megteltek a bankszámlák, mint a szülőszobák a korlátlan szabadság és jólét elmúlt harminc évében. A másik felében, döntően cigány nemzettársaink életében a szülőszobák jobban teltek és telnek, a szegénység bankszámláját uzsorának és dizájnerdrognak hívják, az iskolapadok arrafelé nem a gyerekhiány miatt üresek…

Jó élet van. Szép élet van? Helyesen tette fel ezt a kérdést Orbán Viktor miniszterelnök a Mária rádióban. Juliska néni a mai Románia területén, a történelmi magyar Erdővidéken felnevelt nyolc gyermeket, tisztes szegénységben. Igazi magyar, nő, példakép. A kis interjú elején kimegy kapálni, ott, Bardócban a telke végébe, s eligazítja a nézőt, hogy mi mindent ad ez a gazdag föld: „Mikor megnőnek, minden milyen szép. Örvendezek benne, hogy milyen szépek. (…) Ember a Földön nem tud adni esőt sem, nem tud adni semmit. Ő neveli meg a terményt, mindent a jó Atya.”

Az elmúlt száz évben mennyi magyar indult el a szabadság és jólét útján és mennyi a szép élet útján? Nem tudjuk, de azt igen, hogy kevesebben vagyunk, egyre kevesebben leszünk, mert a Juliska nénik meghalnak. Elmennek úgy, hogy tudják az igazságot, az egyetlen isteni örök igazságot, ismerik a magyar feltámadás útját, tudják, hogyan kell gyereket szülni, gyomlálni, kenyeret sütni. Pompa nélkül fogják eltemetni a Kolumbán Juliskákat. S teszik velük együtt sírba
a magyar jövőt is? Itt jár közöttünk egy boldog asszony, talán kettő, három és ezer édesanya, de nem látjuk őket? Itt járnak közöttünk a meg nem született magyar gyermekek, csak nem látjuk őket? Sok mindent és sok mindenkit nem látunk, amik és akik szépek. Juliska néni hálás életéért, boldog ott, az elszakítottságban, mert a szépséget nem tudták elvenni tőle, még Clemanceau sem, még Ceaușescu sem. Mi meg száz éve morgunk, elégedetlenkedünk vagy épp hiszünk sámsoni erőnkben? Miért? Mert talán csak a jó életet, a még jobbat, a még szabadabbat akartuk, akarjuk?

A határrevízió százéves kérdésfelvetései után talán itt az önrevízió ideje is? Válaszúton van a magyar nemzet. Száz éve lehetőséget kapunk mindannyian, hogy jól válaszoljunk, azonban egyre kevesebben vannak, akik a keresztény szabadság igazságát és életét tartják a helyes útnak. Nekik, a keveseknek ez a nap olyan, mint a másik, mert az isteni örök igazság és a feltámadás valós dimenziójában élnek, ahol az asztal körül mindennap tizenketten együtt esznek, ahol körbeadják a kenyeret és a bort. Ha mától nem lesz június 4-e a valódi nemzeti együvé tartozás napja, a bardóci Juliska nénik napja, az összekulcsolt kezek, az egymást fogó kezek, az elültetett diófák, szilvafák, a családok, az édesanyák, megszületendő gyermekek napja, a jelen és a jövő ünnepnapja, a Boldogasszonyra tekintés napja – no, akkor ezt az egészet megette a fene. Felfalta a fene nagy jólét és a féktelen szabadság.

Juliska néni azért eligazít bennünket kis portréja végén, ismét a kertben: „Ezt ki kell gyéríteni, és meg kell kapálni, mert csak úgy fejlődik minden.” Az ültetett diófa s szilvafa is. Csak úgy! Száz évvel a trianoni diktátum, egy vesztes 20. század, harminc, demokratikus szabadságban töltött év után boldogulásra ácsingózunk jobban vagy a Kolumbán Juliska-i boldogságra? Mindkettőre? Persze. Vágja rá mindenki: legyünk gazdagok, és boldogok leszünk. Aki boldog jövőt szeretne, olyan mosolygós, százkét éves jövőt, annak gyomlálnia kell, ültetnie kell, „mert csak úgy fejlődik minden”. Diófa ideát, szilvafa odaát, a gyümölcs pedig határoktól függetlenül a mienk, magyaroké marad.

Ha lesz, aki leszedje…

 

Kapcsolódó írásaink

Galsai Dániel

Galsai Dániel

A regényes Körömi

ĀFricska. Körömi Attila élete kész regény. A jeles honpolgár ugyanis tegnap óta a magát integrációpártiként meghatározó Momentum elnökségi tagja

Őry Mariann

Őry Mariann

Kalkutta Európában

ĀA visegrádi négyek, Szlovénia, Észtország és Lettország a múlt héten levélben jelezte az Európai Bizottságnak, hogy inkább ne is próbálkozzanak megint a migránsok kötelező elosztásával, mert úgysem fognak belemenni