Kalkutta Európában

A levélírásra az sarkallta őket, hogy kiszivárgott, a nemsokára bemutatandó brüsszeli menekültügyi javaslat a kötelező betelepítési kvótákat is felvetheti.

Öt évvel a migrációs válság kitörése után egészen megdöbbentő, hogy egy többször is működésképtelennek bizonyult ötlethez egyesek még mindig ennyire ragaszkodnak. Bízhatunk benne, hogy az értesülések tévesek, és nem fogja ez a brüsszeli javaslat is erőltetni a kvótát, de sajnos sokévnyi tapasztalat halványítja ebbéli reményeinket. Az EU vezető szervei foggal-körömmel ragaszkodtak hozzá, példát akartak statuálni a renitensekkel, az Európai Bíróság még a koronavírus-járvány kellős közepén sem volt rest a négy évvel ezelőtti kvótaterv be nem tartása miatt elítélni a visegrádiakat. Egyébként nagyjából semelyik tagállam sem teljesítette a kvótát, de a sunyiság nem zavarja Brüsszelt, csak az elvi kiállás. A kvótát már önmagában abból a nagyon is gyakorlati indokból célszerű lenne végleg elfelejteni, hogy többszöri próbálkozásra is látványos kudarcot vallott. Ilyenkor mondják persze az eurokraták, hogy a buta, önző tagállamok nem tudják, mi a jó nekik, végigverjük rajtuk a brüsszeli ötleteket, ha tetszik nekik, ha nem.

A kvóta azonban pusztán a józan észre alapozva is rossz ötlet, hiszen nem oldja meg a migrációs válságot, hanem fokozza azt. Minden olyan európai politikusi kijelentés, ami nem arra vonatkozik, hogy az illegális migránsokat Európa külső határain egy nagy stoptábla várja, meghívóval ér fel. Ezekkel a kijelentésekkel fogják ugyanis az embercsempészek szédíteni azokat, akik az erőszakot, nyomort hátrahagyva Európában keresnének jobb életet. Csakhogy akár lesz kvóta, akár nem, a legtöbben csalatkozni fognak, Európában nem a Kánaán várja őket, Európának saját gondja is van elég, nem tud a világ összes kevésbé szerencsés polgárának annyit adni, amennyi nekik kellene. „Aki befogadja fél Kalkuttát, az nem menti meg Kalkuttát, hanem maga válik Kalkuttává” – hogy Peter Scholl-Latour német újságíró ma is érvényes mondását idézzük.

A tömeges migrációra adott, teljesen rossz uniós válaszok nagyban hozzájárultak a Brexithez, a bevándorlásellenes, jobboldali pártok megerősödéséhez és általában ahhoz a felismeréshez, hogy igenis számít, mennyire szoros az integráció, mert nem csak az uborka görbülete a tét. A britek kiválása után a központosítás hívei akár fel is ismerhették volna, hogy nem lehet a végtelenségig köpködni a nemzeti szuverenitást, de inkább csak agresszívebbek lettek. Árulkodó, micsoda pánik tört ki az eurokraták között, amikor a német alkotmánybíróság nemrég felülbírálta az Európai Bíróság egyik döntését. Jó sokan a szívükhöz kaptak, hogy ez már az unió végének kezdete, mintha nem is lehetne máshogy elképzelni az együttműködést, mint egy európai szuperállam építését.

Hasonlóan beszédes az lelkesedés is, amivel a magyar ellenzék támogatja a nemzetállami szuverenitást sértő, Magyarországnak mérhető károkat okozó javaslatokat. Ha már az uniótól várják, hogy megbuktassa nekik a demokratikusan megválasztott magyar kormányt, az vajon nem aggasztja őket, hogy utána ők maguk milyen jogosítványokkal bírnának? Nem zavarná őket, hogy brüsszeli diktátumokat kellene követniük, és lehetőségük sem lenne arra, hogy kiálljanak a magyar nemzeti érdek mellett? A választ persze tudjuk jól.

(A szerző főmunkatárs)