Baloldali üresség

Egész pontosan a cikket jegyző Bánó András független, objektív újságíró-legenda, nem mellesleg a köztévéből kétszer is súlyos etikai vétségek okán elküldött egykori tévés, jelenlegi beosztása szerint pedig – Karácsony Gergely főpolgármester jóvoltából – a Budapesti Városüzemeltetési Holding felügyelőbizottságának tagja. A felháborodás ezúttal nem a Fidesznek, hanem az egyébként a baloldalon igencsak kedvelt Török Gábor politológusnak szólt, aki azt találta mondani, hogy a járvány alatt politikai értelemben a kormány leiskolázta az ellenzéket.

Márpedig ez a megállapítás se Bánónak, se az MSZP-nek, de vélhetően a Momentumnak és az éppen megint önfelszámolósdit játszó Jobbiknak sem tetszik. Gyurcsányt talán nem érdekli, azon a térfélen ő a góré, ez alighanem egyelőre elég neki.

De mit is mondott még Török, amin ennyire kiborultak odaát? Lényegében azt: nemhogy egy átlagos választópolgár, de még ő sem tudná megmondani, pontosan mi az ellenzék üzenete, mit szeretne másként csinálni, mint a kormány, mi a program, mi a vízió. Vagyis – tehetjük hozzá – továbbra sincs úgymond portékája, csupán a diktatúrázás, de az olyannyira, hogy bár a kormány ígéretéhez híven visszaadja a védekezéshez szükséges jogosítványokat, mára kitalálták, Orbán Viktornak csuriban van a keze, miközben megszavazzák az erről szóló törvényt. Így az egyébként elvárható bocsánatkérést sem adják meg természetesen, marad a riogatás és a félelemkeltés, azaz a tíz éve megszokott, unalmas lózungok. A hiteltelen vádaskodás.
Ezen a „politikai teljesítményen” túl, amivel egyébként az ilyenkor lelkesen akcióba lépő hálózaton keresztül sikerült ismét a fél világot teleharsogni, még annyit tudott letenni az asztalra a hazai baloldal, hogy először szigorú intézkedéseket követeltek, majd amikor azokat meghozta a kormány, tiltakoztak. Mindebből tényleg nehéz, sőt, lehetetlen kihámozni, mit csinálnának.

A trianoni békediktátum századik évfordulóján tartott tegnapi parlamenti emlékülés apropóján ráadásul megint előadtak egy méltatlan és szánalmas hisztiparádét. Történt ugyanis, hogy a kormányoldal arra jutott, ne legyenek pártpolitikai felszólalások az eseményen. Ez azonban Gyurcsányéknak és szövetségeseinek nem tetszett, így jórészt bojkottálták az ülést. Nyilván szerettek volna egy jót orbánozni a megemlékezésen, s mivel ezt nem lehetett, megsértődtek. Csak mutatóban maradtak néhányan, nekik a miniszterelnök külön megköszönte a részvételt. Ugyanakkor a távolmaradók nemcsak a Fidesznek, hanem az ország házának, szimbolikusan magának a nemzetnek fordítottak hátat.

Nehéz erről indulatok nélkül értekezni, hiszen mégiscsak a magyarság, a magyar állam egyik legnagyobb tragédiájáról van szó, legalább az ilyen jeles napokon illene egységet mutatni, félretéve az önös politikai érdekeket. Ezek szerint ez továbbra sem megy. Jó alkalom lett volna az emlékülés arra is, hogy a baloldal legalább tétova kísérletet tegyen a nemzethez fűződő viszonyának rendezésére. Ma is fájó seb a 2004. december 5-i népszavazás, amikor Gyurcsány vezetésével megtagadták a határon túli magyarsággal való közösséget. Valódi bocsánatkérés azóta sem hangzott el, sőt, az akkori álláspontjához máig ragaszkodó bukott miniszterelnök ismét az ellenzék vezetője, közösséget vállal vele a Momentumtól a Ballikig szinte az összes kormányellenes formáció. Köztük Karácsony Gergely főpolgármester.

Nincs tehát új a nap alatt, a baloldal máig hordozza történelmi bűneit, s nemcsak a múltról, a jövőről sincsen mondanivalója.

(A szerző vezető szerkesztő)