Magunk erejében

Emlékét is eltörölni, el, de örökre. A folytatást ismerjük: egyik Lengyelhonon osztozkodó dinasztia sem élte túl a Nagy Háborút, Lengyelország viszont él és virul.

Száz évvel ezelőtt két férfi – Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ és Benárd Ágost népjóléti miniszter – aláírt egy gyalázatos papírt a Nagy-Trianon-kastélyban. Egy ezeréves ország népe megfizetett minden bűnéért, és bűnként fizetett minden erényéért: szabadságvágyáért éppúgy, mint rövidlátó elitjéért, a nemzetiségekkel szembeni liberális törvényekért éppúgy, mint utóbb a megkésett Lex Apponyi-pofonért. A bolsevikok karjába ájulásért és a lehető legrosszabbkor jött, végzetes pacifizmusért éppúgy, mint az utolsó kétségbeesett rohamért a Tisza mentén az oláh betolakodók ellen.

Budapest utcáin már felszáradt a vörösök, románok, fehérek által kiontott vér, vagonokban lakó erdélyi, felföldi és délvidéki menekültek támolyogtak a szegénykonyha felé hosszú sorokban. Az impozáns birodalmi központban nem volt kifosztatlanul maradt ház, ahogy az egész országban sem, s nem volt a háborút – sőt, háborúkat – hősi halott, rokkant vagy hadifogoly nélkül átvészelt család. Aztán száz évvel ezelőtt ezen a napon megkondultak a harangok Tengerfehérvártól Gyulafehérvárig, hogy mindenki tudja, az országot, amelybe egy évezreden át beletörtek a nagy hatalmú oroszlánok fogai, most újdonsült sakálkölykök hordják szét darabokban a vackukra. Akik azóta is eleven húsunkat falják és híznak rajta, nagyobbra lassan, mint mi magunk, s már attól acsargó dührohamot kapnak, ha bárki megemlíti, honnan is van az a konc.

Száz év elteltével ma ismét megszólalnak a harangok, ha szórványosan is, de kirajzolják még azt a területet, ahol megmaradtunk. Kiirtottak, kitelepítettek, kisemmiztek – valahol hát már az is dicsőség, hogy ennyien még itt vagyunk. Az oláh lélekre tért szászok például eltűntek, mint a kámfor, noha eggyel így is többen maradtak Romániában a szükségesnél. A ruszinok, szegények, minden országnak örök perifériáján, éppen most olvadnak be a kijevi nagy testvérbe, aki pont úgy asszimilálja őket, ahogy az ukránokat akarta a még nagyobb testvér. Sokác, bunyevác már csak nyelvjárásban, ha él, a délvidéken. Ők már nem harangoznak, legfeljebb mások, nekik. A zsidókat nem is említem, őket minden nép, köztük a magyarok is rövidlátó örömmel segítették fel a vagonokba, de így vagy úgy, rövidesen velük integethettek Kolozsvár, Nagyvárad és Munkács magyar ajkú többségének is. S valahogy a lelkünk is beletört ebbe.

Sokáig hevert így, mindig akadt kalapács, amellyel újra szétzúzhatták, ha összeforrni kezdett, sarló, amellyel újra megvághatták, ha hegedni kezdtek a sebei. Muszka vezető, hazaáruló mindig akadt éppen elég, aki elvégezze a hentesmunkát.

Aztán harminc éve eltűnt a sarló meg a kalapács, de így is jó hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy pislákoló lelkünk valahogy erőre kapjon. Első ocsúdásában nem is tehetett mást, mint aláírt mindent, amit elébe tettek: alapszerződéseket arról, hogy nem követeljük vissza a jussunk, és mindenféle függelékeket arról, hogy cserébe véget vetnek véreink csapolásának. A függelék elkavarodott, a gúnyhatárok maradtak, megint a mi szignónkkal, harmadszor.

Keserves volt az ébredés, amikor rájöttünk, hogy megint akkor nem voltunk észnél, amikor még volt igazi mozgástér. Hát, azzal kell beérnünk, ami maradt: nem kis munkával a mindennapos balhék elcsitultak legalább a szerbekkel, s most úgy tűnik, szlovák részről is megmozdult valami, békülékenység, fegyverszünet. Enyhül a kisantant-gyűrű szorítása. Az eszünk is kezd a helyére kerülni: minap jöttek ki felmérések arról, hogy a közönnyel sokszor okkal vádolt csonka honban Trianont szinte mindenki élő sebnek érzi, igazságtalanságnak, amely orvoslásra szorul.

S talán lassan azt is megtanuljuk, hogy a világon semmi nincs kőbe vésve – lengyel barátaink példája megmutatta, mire képes egy nemzet, ha nem ellenfelei jóindulatában, csak a maga erejében bízik.

(A szerző újságíró)